Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
lem gyötrelmeit. Egy fiú meglát egy lányt, megtetszik neki, szerelmet vall, s a lány is bevallja, hogy szereti, összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De senki nem tagadja, hogy adódhat másképp is, amikor nem megy minden ilyen simán. A szerelmi bánatnak számtalan fokozata van, kezdve az egyszerű félreértésektől — amelyek szintén nem egykönnyen tisztázhatók — a tragédiáig, amikor a viszonzatlan szerelem Wertheréhez hasonlóan öngyilkosságba vezet. Ugyanez áll a művészetre is. Helyesebben a művészet és a műélvezők kapcsolatára. Csak nagyon kevés embernek adatik meg, hogy elismerést vívjon ki. Milyen sokan írnak színdarabokat, novellákat, festenek képeket, játszanak színpadon, rendeznek előadásokat, filmeket, ám tudva tudják, hogy kevesen ismerik és még kevesebben becsülik őket. A szerelmes ember drámája egyébként mindig arányos az energiával, amellyel a szerelembe veti magát. Werther agyonlövi magát, s ez a szélsőségesen kétségbeesett tette annak következménye, hogy határtalanul mély érzelmei nem találtak viszonzásra. Egész énje szerelmébe összpontosult, s az, hogy nem érkezett rá visszhang, egyet jelentett számára a halállal. Lövése nem túlzó cselekedet, hanem természetes reakció arra, hogy eltaszítják, nem fogadják el azt, aki ő maga. Ha egy aranyifjúnak futólag megtetszik valaki, de érzéseit nem viszonozzák, kétségbeesése is szánalmasan jelentéktelen lesz, mert az elkeseredés közvetlen függvénye annak, milyen mértékben adja át magát az ember egy érzésnek. Az aranyifjú nem lövi agyon magát reménytelen szerelmében, de ha mégis megteszi, akkor tette értelmetlen és túlzó, vagy pedig egyszerűen nem értjük meg sem őt, sem a határtalanul jelentős érzést, amelyet oly mesterien titkolt. A művészi alkotómunka szenvedései szintén viszonylagosak. Ha egy művésznek nincs sikere, ezt annál inkább a szívére veszi, minél gazdagabb érzelmi világa és e gazdagságból minél többet pazarolt a megbírált alkotásra. Úgy gondolom, nagyon szenvedhetnek azok, akiknek van önkritikájuk és eszük, tudatában vannak, hogy alkotómunkájukba maradéktalanul beléfektetik mindezt, és tevékenységük valóban határtalan önfeláldozást követel meg. Nem egy Wertherrel találkozhatunk a művészetben, csakúgy, mint az életben, és bocsássák meg nekem az idétlen hasonlatot. 94