Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

Mekkora hatást érhetnénk el, ha az előadáson csak néhány színészi "kabinetalakítás'' születne is meg! Képzeljék el először Brabantiót, aki az első felvonás első felében ragyogóan játssza el, hogyan foszlik le valakiről a hivatali méltóság. Játékából erő árad, emlékezetükbe vésődik, úgy, mint ahogy — tegyük fel — Gabinra emlékszünk a Mire megvirradbó\. Azután Cassióra kerül a sor. Ez a színész is nagy tragédiát tár elénk körülbelül húsz perc leforgása alatt. És alakítása örökre emlékezetes maradna, mint ahogy emlékezetes marad, mondjuk, Szmoktunovszkij Félkegyelmű-alakítása Tovsztonogov rendezésében.

Azután Jagón, Othellón és Desdemonán a sor.

Mindössze öt színészi alakítás — oly sok ez? Mindegyik világos, messze csengő, és mindegyik mondanivalót és jelentőséget hordoz.

Minden színész teljesen hatalmában tartaná a nézőteret, és jól osztaná be az erejét. Tudná, melyik rész az, amely csak megpendíti a témát, melyik az, amely fontos, és mikor következnek be a rádöbbenés pillanatai. Teljesen átérzi feladatát, mikor kilép a színpadra. Ura szenvedélyének és hangjának, s tudja, mikor van helye a szenvedélynek és mikor a "számításnak".

Eszembe jut egy gyerekvers, amely körülbelül így szólt: ha egybegyűjtünk minden csattanást és koppanást, abból lesz a mennydörgés. És ha egybegyűjtünk minden vízcseppet, abból lesz az eső. És ha egybegyűjtünk minden tehetséget és jól elrendezzük őket, abból lesz a színdarab. De szép kis gyerekvers.. .

A következő vélekedést olvastam: létezik, úgymond, az olvasók véleménye, tegyük fel Hamletról vagy Miskin hercegről. Ez a vélemény az évek során alakult ki, és mostanra mintegy anyagszerűvé vált. És a dráma színpadra állítása során nem szabad ezt a stabil véleményt sablonosnak, önmagunkat pedig újítónak tekintve megingatni, mert ez nem egyéb, mint nagyképűség.

Nagyképű ember és sarlatán persze minden művészeti ágban találtaik, nem csupán a színházi rendezők között, és persze hogy nem tekinthetünk újító szelleműnek valamennyi koncepciót, amely eltér az általánosan elfogadott értelmezéstől. Mégsem szívem szerint való az efféle "útmutatás". Hiszen a művészet ott kezdődik, amikor a művész úgy érzi, olyasmit fedezett fel, amiről eddig nem tudott eleget az, aki — mondjuk - a Hamletet olvasta.

90