Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
Lehetséges, hogy e szokatlanul nyugodt, áttekinthető, lassú képsor mögött rögtön ott érezzük az embert, aki tudja, mit akar. A fentebb említett másik filmben minden kép, minden beállítás »/életlenszerű. Bármely pillanat felvehető balról is meg jobbról is — tökéletesen tegyre megy. A mondanivaló — ha egyáltalán szó lehet ilyesmiről — csak a mese egészéből derül ki. Antonioni filmjében az eseményekhez fűződő kapcsolat (nem pedig maga a történet) oly jelentős, hogy a felvételen látható földdarabkának minden egyes millimétere fontos, mert minden millimétere a mondanivaló egy milliméternyi részét hordozza. Antonioni szenvtelenül fényképez, nem akarja, hogy bármi is elterelje figyelmünket arról, aminek világosan ki kell derülnie. És arról, amit úgy akar belédöfni a nézőbe, mint egy kést. Antonioni ráérősen tanulmányozza a pillanatot. Tudja, hogy ha nem siet, mikroszkópján keresztül mi is megpillanthatjuk azt, ami az elején talán még rejtve maradt szemünk előtt. Meggyőződése, hogy az adott téma megéri a nyugodt tanulmányozást. Semmiképp sem szabad sietni, a kapkodás tönkreteszi a kísérletet. A másik rendezőnek viszont szörnyen sietős a dolog - olyan tisztviselőhöz hasonlít, akit elborítanak az akták, és egyre az óráját nézi: mikor lesz már vége a munkaidőnek? Akkor aztán ez a tisztviselő sebtében összeszedi a papírokat, besöpri őket a fiókba és hazasiet. A rendező persze szereti a munkáját, de ugyanolyan tisztviselő, mint emez, csupán papír helyett filmszalaggal dolgozik; sok a filmszalag és sok a felvétel, utána jön a vágás, valahogy össze kell ragasztani a filmszalagot, hogy meg lehessen nézni, a filmnek sikert kell aratnia. Antonioni azonban nyugodt. A néző pedig ott ül a nézőtéren, ahol tán ezer hozzá hasonló néző gyűlt össze, és csönd van, nagy csönd. . . A filmvásznon egy ablakot látni, tíz percen át ugyanazt az ablakot. Mögötte gépkocsi áll, egy kisfiú köveket dobál, egy öregember ül egy távoli falnál, asszony megy előttük. Nincs zene, nincsenek fölösleges zörejek. Minden olyan, mint máskor, szinte esetleges. De a teremben csend és feszültség honol, mindenki tudja: egy ember sorsa dől el itt. Schiller és a romantikus deklamáció. E két fogalom közé mindig egyenlőségi jelet tettek. Éppúgy, mint Shakespeare és a szenvedély fogalma közé. Meg Csehov és a lírai atmoszféra fogalma 83
