Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

De mindazt, amit a drámaíró leír, mind a színészek, mind a rendezők csak addig tartják újnak, míg olvassák; a munka során ez az új elpárolog, és csak a színész ismerős színpadi színei maradnak meg. Ezért aztán az előadás szinte mindig rosszabb a drámánál.

Formai szempontból jó megoldást eszelnek ki. A színdarab esetleg világosabb körvonalakat nyer. De maguk az emberek szürkébbek, mint az olvasópróbán voltak.

Ma egy Gorkijban élő mérnök látogatott meg. Míg nálam ült, mindvégig arra gondoltam, ki játszhatná el őt. Hatásosan több színész is tudná alakítani, de mélyen csak igen kevesen. Messze vagyunk már attól, amikor a szerepformálás a jellem tanulmányozásán épült fel. Jelesre megtanultuk, hogyan kell a térkompozíciót megfejteni. Ezért tárul fel oly ritkán új típus a színpadon. A típusok mindig ugyanazok, dobozokba beskatulyázhatók. Az életben viszont oly sokfélék az emberek. De sajátos munka kell ahhoz, hogy lelkűkbe hatoljunk. És sajátos elemzés. Ennek az embernek sajátos módon kell érdekelnie minket.

Sértetten vetjük a drámaírók szemére, hogy színdarabjuk eleven jellem helyett gyakran csupán funkciót kínál fel. Kell egy titkárnő: tessék, itt van. Ez pedig egy újító szellemű mérnök. Amaz maradi ember. Persze nehéz jó színházat csinálni, ha az irodalmi anyag rossz. De a színház rendszerint még a jó irodalmi anyagoknak is csupán a felszínét ragadja meg. A némileg árnyalt séma rendkívül sivár sémává lesz. S ebben a munkamódszer a ludas. Miközben az ember a darabot olvassa, a szöveg mögött az eleven életet látja. De működésbe lép a "művészi módszer", és minden sablonossá válik. A titkárnő már nem hús-vér figura, hanem "igazi" titkárnő, akit Y. művésznő alakít. A művésznő pedig csakis önmagából merít, márpedig az ember nem tárja fel maradéktalanul belső énjét holmi titkárnő kedvéért, hanem csakis a színpadi énjét kölcsönzi neki. így aztán nem eleven nő, hanem egy funkció jelenik meg a színpadon.

Sztanyiszlavszkijnak csodálatosan világos feje és meghökkentő képzelőereje van.

Mikor annak idején elolvastam az Othello rendezői tervét, természetesen megértettem, de nem a kellő fokon. Ám ha most, a magam próbái után ismét fellapozom Sztanyiszlavszkijt, csak ámulok magyarázatain.

18