Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

szívesen dolgoztam vele, pedig a munka reggeltől estig tartott. Másnap másik kislány jött, aki nagyon hasonlított hozzá, ő is fiatal volt és szép, de teljesen másként dolgozott. Mindent félretett, ami nem tartozott közvetlenül a munkájához, s szakmájának keretei között aktívan dolgozott, aktívan együttműködött velünk. Tökéletes ellentéte volt az előző napi lánynak, én mégsem tudtam élvezni ügyességét és akkurátus munkáját, mert hiába dolgozott kitűnően, én rettegve gondoltam a másnapra, amikor majd megint az a másik lány jön be.

Ugyanez a helyzet a rádiónál is. A fiatal technikusnő, aki a készüléket kezelte, mindvégig a folyosón ült, nem pedig velünk. Cigarettázott, a büfébe járt vagy egyszerűen csak az arra járókat nézegette. Mi nem érdekeltük. Éppúgy, mint ahogy ő sem érdekelt bennünket. Hamar rájöttünk, hogy nélküle is boldogulunk, mivel mások is jól értettek az ő munkájához, igaz, hogy nekik más volt a feladatuk. De hogy dolgoztak ezek! Szerették a magnetofont, a szalagokat, és ügyesen kezelték a keverőpultot. Odafigyeltek a közvetítésre, értették, közreműködtek a létrehozásában. Gyorsan dolgoztak, s közben még tréfálkozásra is maradt idejük, megvolt a maguk kis szójárása, a maguk témái, de mindezt kellemes volt hallgatni. Soha nem történt olyasmi, ami megrontotta volna a munkakörülményeket. Mind vidámak voltunk, a munka pedig haladt. Egy nap leforgása alatt rendszerint többféle munkám van — ha befejeztem a próbát, sietek máshová, egy másik színházba, a televízióba vagy a rádióba. A próba mindig nagyon fontos a számomra, de amikor a rádiósokkal dolgoztam, vonzott a gondolat, hogy mihamarabb visszatérhessek hozzájuk. S amikor a munkát befejeztem, szomorú voltam, hogy el kell válnunk egymástól.

Általában minden munka azért is fontos, mert kapcsolatot teremt Jó kapcsolat nélkül olyan az ember, mint a szárazra vetett hal. S szerintem nincs jobb dolog a munkakapcsolatnál. Szabadságon lenni is jó, de mégsem ugyanaz.

Semmi sem hasonlít ahhoz, amikor az ember szépen, könnyedén dolgozik. Egy ízben, talán Prágában történt, láttam egy pincért, aki úgy hordta ki a tányérokkal megrakott tálcákat, hogy az embernek tapsolni lett volna kedve. Egyébként nem azért csinálta, hogy megtapsolják, hanem örömét lelte benne. Abban is, ahogya tálcát kihozta és abban is, hogy velünk beszélgethet.

117