Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
kicsengésű eredeti drámához. Túl emelkedetté válik, és — mint már nem egyszer mondtam — kis mese lesz belőle, amely már-már túl naiv a modern ember számára. A régebbi otromba, teátrális, meseszerű Shakespeare-előadások viszont szinte teljesen eltűntek. Mai szemmel nézve persze komolytalannak látszanak ez utóbbi előadások, s nem csupán archaikus formájuk miatt, hanem általános koncepciójuk szempontjából is. Bár persze magam is többször meghallgattam az Osztuzsev Othello járói készült lemezt, és játékának hatása alá kerültem. Háromszor néztem meg a grúz előadást Horávával, láttam más jó előadásokat is. Ilyen tragikus színészek ma már nincsenek. De mindennek megvan a maga ideje. Nincsenek tragikus színészek, de helyébe lépett egy más típusú színház, amelyben különösen fontos az általános felépítés. Egy modern, sűrített előadásban nem könnyű ugyan Shakespeare színdarabjának grandiózusságát úgy feltárni, hogy ne vesszen el belőle semmi, emellett pedig megbirkózzunk a szétszórt mesével, e káosszal, amely mögött gyakran nem tudjuk megragadni a komoly filozófiai tartalmat. Meg kell őrizni a mese fésületlenségét, emellett azonban oly nyugodtan és világosan kirajzolni a körvonalait, hogy senkiben ne merüljön fel kétség, miről szól és mi célból történik mindez. Persze az ember a kezdet kezdetétől fogva szeretné arra késztetni a színészt, hogy temperamentumosán játsszon és shakespeare-i módon megcsavarintsa a cselekményt. Az igen világos alapgondolatot azonban semminek nem szabad elnyomnia. Tehát mindezek az emberek ott ülnek a pádon. Mindenkinek megvan a maga élete, a maga örömei és bajai, de valamennyiükben vágy él a békés élet, a szerelem, a boldogság stb. után. És akkor kiválik közülük egy férfi meg a barátja, és nézik a pádon ülőket, különösképpen azt, aki középen ül — a sértett középszerűség rosszindulatával és irigységével figyelik őket. De természetesen nem adnak számot önmaguknak arról, hogy ők kevesebbet érnek. Sőt önvédelmük bizonyos "elveket” állíttat fel velük. Úgy vélik, minden okuk megvan rá, hogy ne szeressék Othellót. S e súlyos indokok meg is fogalmazódnak bennük. Megindul a cselszövés. Mi pedig látjuk e cselszövés szálait, s azt is látjuk, ki mint vesz részt benne. 113
