Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
Nem kell, hogy gondot fordítson rá — megvan. Ott áll és nevetgél a többiekkel együtt, vagy ő maga mesél egy mulatságos történetet, de a felvevőgép előtt fájdalmasan zengő hangon, tagoltan mondja el szövegét, valóban függetleníti magát tőlük, és fölénk emelkedik. A régi iskolában van valami megmagyarázhatatlan báj. Nagy kár, hogy nyakló nélkül csakis a legújabbért rajongunk, és közben megfeledkezünk a régiről. Megérkeztem az Othello próbájára, és szerettem volna, ha Volkov akár csak egy icipicit is képes lenne a ''deklamálásra". Ha Ktorovhoz hasonlóan tanulmányozná a szöveget, elemezné, s át akarná plántálni belénk. Ha mozgása oly ökonomikus lenne, mint Ktorové Ne siessen. S ne hadonásszon szükségtelenül. Akkor én is összpontosítani tudnék, miközben nézem őt. Hogy száz előadáson át ne halványuljon el a figura rajza, színei pedig legyenek plasztikusak, észrevehetőek, az utolsó sorban ülők számára is élvezhetőek. Othello egy ízben a következő mondatot intézi Jagóhoz: "Ha egyebet is megtudsz, majd tudass; Ügyeljen feleséged is." S itt teljes szörnyűségében elénk tárul a változás, amely végbement benne. Ám ezeket a szavakat soha nem hallom, bár százszor is kértem a színészt, hogy érthetőbben mondja el őket. A "köznapiság" slamposságba ment át. Ott áll, keze a zsebében, szórakozott. Pedig a színész jó, játéka árnyalt, remek. De a "mai modor" egyszerűen túl lezserré tette. És méghozzá én gondoltam ki ezt, és én emeltem szót érte. De mindennek van határa! Igen, modernül kell érezni és modernül kell gondolkodni, és modern színészi eszközökkel kell rendelkezni. De ha játékunk mindezzel együtt sem világos — akkor bizony nem vagyunk modernek. Ezenkívül mindennek megvan a maga ideje. Mikor valami újat kezdünk és próbálunk, művészi szempontból még kisfiúnak számítunk. Ha felnövekedvén, új utat törünk, ehhez szakmai tudás szükségeltetik. Akkor az ember új kísérletei gyümölcsözők lesznek. De mi huszonöt évesen az iskolás nihilizmus szellemében kezdünk el kísérletezni, és vénségünkig megragadunk benne. Az újításnak (bár új, de mégiscsak szaktudás) és a művész szaktudásának békében meg kell férnie egymással. 100
