Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

ni a játékba, mesterséges domb lesz belőle, olyasfajta, amilyet nyilvános parkjainkban készítenek, enyhén lejtős ösvényekkel és kényelmes lépcsősorokkal. Ilyenkor a szinész bármilyen ragéval ragadó dologról énekeljen is, és bármilyen közvetlenül simuljon is össze a talajjal, amelyet állitólag tapos, mégis csupán a maga ösvényén marad, és minden erőfeszítése veszendőbe megy, Ha meg akarjuk érteni vad kitörésének okát, a diszletnek azt a rés zét kell szemlélnünk, ahol a szinész nem tartózkodik] Az "építmények'könnyen kezelhetők. Mégis annak érdekében, hogy lehetővé tegyék például egy pompás diszlet és sok érdekes dolgot ábrázoló festmény bemutatásét, szivesen feláldozzák a szinész játékát és kifejezését, mivel csökkentik a diszlet azon részeit, amelyeket a szinész megközelíthet és megérinthet. Az aprólékos történelmi pontossága jelmezek viselői büszkén lépdelnek le egy falépcsőn. Fényűző és korhű cipőikben az emelvények feketére mázolt deszkáit tapossák és alakjuk azokon a falakon és mellvédeken rajzolódik ki,amelyeken a jól megvilágított festmény csodálatosan faragott márványt mutat. A jelmez az emelvényekkel és használóli tárgyakkal, valamint a vásznakkal kapcsolatba kerülve, nem neki szánt világitésban, minden kifejező erejét elveszti; múzeumi cimke lesz, semmi más.

Másutt a diszletfestő, a Perspektive és a szinek nyújtotta lehetőségeket kiaknázva, arra törekszik, hogy szép fér.yérnyék ellenhatást hozzon létre.Például egy sötét termet világos plein air háttérrel, vagy egy templomhajó sarkát, amelynek architektúrája távoli és fényes üvegablakokon rajzolódik ki, vagy napsugárral átszelt szegényes manzárd szobát, vagy árnyékos fogadó udvart,ahol a felső emeleteket teljes napfény világitja meg stb. A szinész ezen vásznak előtt járkálva teljesen megsemmisíti hatásukat, mivel a sötétnek szánt térben csakúgy, mint a ragyogóan világosban ugyanaz s mesterséges fény világitja meg. A Parsifal második felvonásának első színpadképe /Klingsor vértornya/ érdekes példával szolgál e tárgyhoz. A színpadnak itt a következő nyiltszini változás miatt nem szabad mélynek lennie. Következésképpen a diszlet-elhelyezés a közönséghez igen közel levő háttér-vászonra és az előszinpadon elhelyezett, a szegélyeket és az oldalfalaksttakaró keretre szorítkozik. Ez az elrendezés alkalmasnak tűnt a kifejező vi lág itás meg-82