Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
A táncban a test fiktiv miliőt teremt magának és ennek érdekében személyes élete nyilvánvaló értelmét feláldozza a zenei időtartamúak és cserébe elnyeri formáinak eleven kifejezését. Amit a tiszta zene jelent az érzelem számára, ugyanazt jelenti a tánc a testnek: fiktiv forma, amely nem tart igényt a megértésre ahhoz, hogy megnyilvánuljon. Midőn a tánc a pantomimhoz közeledik, ugyanazt teszi, mint a tiszta zene, amikor a drámához közelit: arra törekszik, hogy eredeti formáját megtartva mégiscsak az értelemhez szóljon. Annak érdekében, hogy mindkettő ténylegesen képes legyen erre, a zenének meg kell engednie, hogy az érzelmek a zenei-költői szövegben nyelvi rögzitést nyerjenek - a táncnak pedig vissza kell adni a test értelmes életét anélkül, hogy a kifejezést megvonná tőle. Márpedig a partitúrának szüksége van a szinészre, és mivel a tánc nem tudja megfosztani a szinészt az eleven kifejezés egyetlen feltételétől, a zenei időtartamtól, olyan eredetet kell biztosítania ez időtartam száméra, hogy a szinész ennek segítségével értelmünkhöz fordulhasson és újra megtalálhassa értelmes életét, amelyet a táncnak azért áldozott fel, hogy formái kifejezést nyerjenek.így a tánc és s szimfónia ugyanarról a pontról indulva, ellenkező irányba haladt. Az előbbi arra törekedett, hogy az emberi testnek mint olyannak a kifejező képessége érdekében, lerázza kifejező tartalmát, a másik éppen ellenkezőleg az emberi test általmeg3zabott formáktól igyekezett megszabadulni az egyetlen és önmagában való kifejezési lehetőség kifejlesztése érdekében. Mindkettőjük fejlődése elvezetett a kiindulással ellentétes ponthoz, a Wortton-drámához és a kör ezzel végleg bezárult. A szinész - aki itt bennünket foglalkoztat - annak érdekében, hogy elérjen a Wortton-drámához, vajon követhette-e a szimfónia útját? Nyilvánvalóan nem, mert a szabad és meghatározatlan kifejezés éppenugy nem terjedhet át az eleven formára, mint ahogyan az utóbbi sem tudná megszabni a szimfónia arányait. Nincs közöttük formális kontaktus. Ahogyan a zene, a belső emóciók kifejezése érdekében, kénytelen volt a plasztikus kifejezést mellőzni, ugyanu®' a szinésznek is mellőznie kell minden érzelmi aktivitást, hogy elérje azt a latens plaszticitást, amelyet a drámairó elvár tőle.
