Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
Az ilyen színpadi zenének nemcsak teljesen függetlennek kell lennie a cselekmény értelmi jelentésétől /a színfalak mögötti paraszt-kórus, egy távoli bél hangjai, egy szerenád stb., nem melodráma/, mivel éppen ez a függetlenség adja meg jellegzetességét és különbözteti meg alapvetően az operától, hanem az előadás keretén kivül sem terjedhet /pl. nyitány vagy közjáték formájában/. Minden jó Ízlésű művész meg fogja érteni, hogy ez a két feltétel a zenei kompozíció technikáját illetően jelentékeny korlátozást von maga után, és kizárja azt a lehetőséget, hogy az énekeseket vagy a hangszereket a nézőtéren helyezzük el. A melodráma eképpen meghatározott alapelvét vajon alkalmazhatjuk - e a Wortton-drámára - és ha igen, miként egyeztethető ez össze a zenekarnak ebbena drámában játszott szerepével, valamint a nézőtérnek és a színpadnak kölcsönös helyzetével? A zenekarnak, amely a színész esetleges formájának segítségével felidézi a látványt, nem szabad túllépnie azt a metszéspontot, amely eszményi válaszvonalat képez formájának időbeli kiterjedése és térbeli arányai között- A rendezést szabályozó tisztén technikai törvények nem vonatkoznak rá; átengedi nekik az általa létrehozott alkotást. Ha tehát a költő-muzsikus bármilyen okból a szemünk elé táruló képet újra a zene megtisztító légkörébe kívánja meríteni,jogá- Dan áll, csak azt nem szabad elfelejtenie, hogy az átalakulás már végbement, hogy a dráma zenéje már testet öltött a színpadon,és igy a színpadi zene már csak egy adott előadás továbbfejlesztésének fehoz folyamodott és a közönség már megtámadott idegeinek végső elcsigázására /kétségkívül véletlenül/ a következő megoldást választotta: a függöny felmenetele után egy kis létszámú vonószenekar, amelyet a színpad előtt a zenekari árokban helyeztek el, többször ismételve, nagyon finoman és pianisszimó Schumann Träumerei cimü kis darabját kezdte játszani. Hogyan is lehetett volna jobban kidomborítani a beteges és győzedelmes bűnt,.mint igy, hogy párhuzamba állították ezzel a nyugalmas, kifinomult műalkotással. Az effajta törekvés nyilvánvalóan túlságosan rafinált ahhoz, hogy egy modern rendezőnek tulajdoníthassuk. Tehát ezúttal a fenséges öntudatlanség példájával találkozhattunk. 119
