Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
ilyen körülmények között nem sorolhatók ugyanabba a kategóriába, mint a forma egyetlen módozatának szolgai és kizárólagos utánzása. A világitás realizmusa tehát nem ugyanolyan teimészetü, mint a diszlet-elhelyezés anyagi realizmusa; az utóbbi egy jelenség utánzásán, az előbbi egy eszme létezésén alapszik. A világításnak ez a kivételes helyzete megmagyarázza, hogy e tényező működését - éppúgy mint valamely vitathatatlan axiómát - nem lehet önmagában tárgyalni, csupán a többi tényező szolgáltatta esetleges motívumokkal való összefüggésében. A diszletfestés A valóságnak egyetlen sikon történő, többé vagy kevésbé hiteles reprodukciója, minden kifejezést és minden életszerűséget bevon a mags eljárásaiba. A valóságos fény uralma megvonja e reprodukciótól ezt az életet és ezáltal a szint is megfosztja azon alapelvektől, amelyek elosztását irányították. A szinek együttese és azok a formák, amelyeket változataik és árnyalataik kifejeznek, igy nemcsak expresszivitásukat, hanem jelentésüket is elvesztik az élő eszközök jelenlétében.Hogy mindkettőt visszanyerhessék,uj alapelvnek kell alávetni őket. Miután a világitás fosztotta meg őket az élet szikrájától, valószinüleg mellette is fogják azt újra megtalálni. A festésnek tehát bizonyos értelemben objektiválódnia kell, el kell vetnie rá jellemző fiktiv létformáját. Milyen körülmények között nyilik mód számára, hogy ezen áldozatért kárpótolja magát? A diszletfestészet mindenkor igen alárendelt szerepet játszott azzal a festészettel szemben, amelyet független festészetnek nevezhetünk. És joggal. Nyilvánvaló, hogy ha bármely művészeti ágat tőle idegen konvencióknakvefúnk alá,mégpedig olyanoknak,amelyek ráadásul eltiltják egyik leghatalmasabb működési területétől, akkor egyúttal minden belső értékétől is megfosztjuk. Semmi kétség, a loó