Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)
III. rész: A színész és a harmadik dimenzió
teret. Ma ugyancsak gyenge dicséretnek számitana, ha egy festményt pontos perspektívájáért dicsérnénk meg. A reneszánsz korszakában azonban az ilyen dicséret felért egy lovaggá ütéssel. Vasari kiemel egy Carpacc:o-képet"tájkép-perspektivájáért, amely nagyon finoman szűkül", és megemliti Gentile Bellini tengeri csatát ábrázoló képét, amelyen a gályák és a harcosok "perspektivikusan látszottak és a lehető legpontosabb arányban kisebbedtek". Piero della Francesca tekintélye a perspektíva szakértőjeként, mivel "ismerte Euklidészt" és az "egyenesek által határolt testek minden fontosabb tulajdonságát", jóformán felért festői hírnevével.A perspektíva ismerete a festő képzettségének éppen olyan lényeges része volt, mint az anatómia. A művészeknek gyakorolniuk kellett magukat a térben való rövidülés illúziójának felkeltésében, mint ahogy nem olyan régen a festőknek uj paletta használatában kellett iskolázni magukat, hogy meg tudják teremteni a napfény illúzióját. A nagyközönség eredetileg éppen olyan nehezen fogta fel, hogy a tárgyakat perspektivikusan látja, mint ahogy nem is olyan régen nehezen fogadta el a tényt, hogy szabadtéren az árny&Qk lila árnyalatuak és a tárgyakat nem drótszerüen egyenes körvonalak határolják. A perspektivikusan festett díszlet megmaradhatott volna levegős, "teljesen valódi és nemes arányú" diszletstilusnak, ha meg tudja tartani az építészeti és festett formák eredeti egyensúlyát és gyakorlati megvalósításuk eredeti arányait. Ezt két .fejlemény gátolta meg: magának a színpadnak egyre fokozódó sekélysége, valaint az a tendencia, amely a látványos diszletváltozás megkönnyítése érdekében lehetőleg mindennek a megfestésére és az építkezés mellőzésére, kizárólag lapos vásznak alkalmazására törekedett. E- zek a vásznak a festő ecsetjének segítségével formákat utánozhattak. Egy XVIII. századi, és egy mai tipikus szinházterv között a legszembetűnőbb különbség az, hogy a színpad és a nézőtér arányai megfordultak. Ma a szinpadtér ritkán mélyebb a nézőtér által elfoglalt terület felénél. A régebbi színházakban a színpad legalább olyan mély, mint a nézőtér, néha másfélszer akkora. A XVIII. szénádban a torinói Királyi Színház színpada 38 méter mély volt, a párizsi Operáé 35» a versailles-i színpad 32, a montpellier-i pedig 23; nézőtereik pedig 17 és 22 méter mélység között mozogtak 18
