Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
IV. rész: Alternatívák
A modern szinház teológusai visszatérnek azokhoz a naiv gyógymódokhoz, amelyek az amerikai evangélistákat mindig is jellemezték. Az égbe szállni mindig könnyebb, mint szembenézni az egykorú élet meghökkentő alternatíváival. A törekvés, hogy a szinház végleges és végérvényes formáját meghatározzuk, lényegében egyenértékű azzal, mintha egyforma mintájú palástokat osztogatnánk szét az általános mennybemenetelhez. Amikor fel akarjuk támasztani a görög maszkot vagy a klasszikus amfiteátrumot, ezzel csak ez idő szerinti bizonytalanságunkat áruljuk el saját drámairásuhk célkitűzését illetően, ügy térünk vissza az arany múlt dicsfényéhez, mint ahogy a kamasz kapaszkodik otthon és anya valamiféle átlátszó pótlékába, ha pillanatnyilag nem leli helyét a környező világban. Ha a modern gondolkodás a reneszánsz gyermeke, úgy szoptató dajkája a klasszikus ókor. Az amerikai pionir belső bizonytalansága azelőtt a fel-feltámadó klasszikus divatokban fejeződött ki.A mezőgazdaság pionírja lakóhelyének dór oszlopaihoz,templomaInak és É^rülekező helyeinek ión oszlopfőihez és berakott díszítéseihez folyamodott, az ipari pionir pedig a bankjait és vasútállomásait álcázó korinthoszi diszitéshez és római oszlopsorokhoz. Színházi pionírjaink ugyanezt a hajlamot variálják. Az általuk alkalmilag emelt görög színháznak mához ötven évre épp oly festőiek, de épp oly érdektelenek is lesznek, mint ma a klasszikus divatot idéző 1800-as kúriák a New England-i mezőkön vagy a marylandi nyaralóhelyeken. Ma klasszikus mintára épült színházakban játszunk, és ez nem inkább és nem kevésbé nevetséges, mint amikor Trentonba szóló vasúti jegyünket a Pennsylvania Állomás Caracalla termáit másoló New York-i jegyirodájában vásároljuk. Csakhogy minden nappal nehezebb lesz visszatérni bármiféle klaszszikus múlthoz, mert fölénk már nem egyetlen múlt tornyosodik,hanem a világ valamennyi múltja. Drámairó és közönsége egyaránt áldozatai a müveit ember nagy terhének: a modern kultúra eklekticizmusának. Az egyetemek több mint háromszáz éve az emberi tudás valamennyi alakját ápolják és száz év óta a közmüvelés valamennyi szerve terjeszti azokat. Minél modernebbek leszünk, annál irgalmatlanabbul hatnak ránk a régi korok legtávolabbi megnyilvá-8£
