Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)

III. rész: A színész és a harmadik dimenzió

vennünk befelé irányuló, mélységbeli kiterjedését is... A térbeli kompozíció, hatását tekintve, még élesebben különbözik a közönséges kompozíciótól. Az utóbbi, elemeire bontva, csak a minta iránti érzékenységünket aknázza ki... A térbeli kompozíció ennél sokkal mélyebbre megy.közvetlen hatásokat vált ki... a vazomotorikus rendszerből! minden térbeli változás nyomán azonnali változás megy végbe vérkeringésünkben és légzésünkben is - és ezt a változást úgy érzékeljük, mint életerőnk fokozódását vagy csökkenését. A térbeli kompozíció közvetlen hatása nemcsak majdnem olyan hatalmas, mint a zenéé; de ezen túlmenően mindkét hatás rendkívül hasonló módon is jön létre."

Három évvel Berenson The Florentine Painters /A firenzei festek/ cimü müvének megjelenése után Adolphe Appia kiadta Die Musik und die Inszenierung /Zene és rendezés/ cimü könyvét és ezzel forradalmasította az akkoriban közkézen forgó valamennyi színpadi elméletet. E müvében kijelentette: "Ha a színpadkép olyan térbeli formákat ölt, amelyeket a zene diktál, akkor nemhogy önkényesnek, hanem épp ellenkezőleg, szükségszerűnek minősül", és azt mondotta, hogy Wagner zenéjével csak az a tipusu diszlet van összhangban, amely nem nyitott perspektívákból áll, hanem tömör formákat egyesitő térbeli kompozíciókból.

A festészetre alkalmazott esztétikai elméletek azóta is azt az irányt követik, amelyet eredetileg Berenson határozott meg; és a színpadi diszlet esztétikai elméletei ma is a Berenson-féle elgondolások Appia által tovább fejlesztett változatát alkalmazzák. 1914-ben Clive Bell az esztétikai érték mércéjéül a "jelentőségteljes formát" nyilvánította és ezt a formát, Berenson szavainak parafrázisát adva, a következőképpen határozta meg: "Ahhoz, hogy az épitészeti formákat teljes mértékben értékelni tudjuk, legtöbbször alapvetően szükséges a három dimenziós tér érzékelése. Vannak képek, amelyek teljesen jelentéktelenek lennének, ha lapos minták komplexumaként értékelnénk őket; és mégis mélységesen megrendítenek, mert valójában egymáshoz vonatkoztatott sikokként látjuk őket." 1915-ben a Modern faintingben /Mouern festészet/ Willard Huntington Wright igy fejezte ki az uralkodó álláspontot: "Nekünk erőteljesebb ingerre van szüksé-64