Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
Tartalom
ny-iík szerint mindig fennforog valami olyan körülmény, mely megakadályozza a drámai mesterművek szakadatlan ontását. Az igazság az, hogy a drámai mesterművek születését semmi más nem akadályozza, mint a megírásukra képes zseniknek rendkívüli ritkasága minden korban." Ha a szinház valaha, akár egyetlen évszázadban is, a drámairodalom folyamatos termelésére bizza magát, soha léte nem lett volna olyan állandó, hogy feljegyzésre méltó történetet alkosson. Shakespeare és Molière legtöbb kortársa, csakúgy, mint Ibsen és Shaw kortársai, pontosan ugyanolyan fizikai szinházi feltételek között Írtak a másodrangutól a szemétig terjedő drámákat. A görög tragédiáknak csak egy töredéke maradt fenn, de sehol, az egész klasszikus irodalomban nem maradt arról feljegyzés,hogy az ókor más, Aiszkhülosszal, Szophoklésszal és Euripidésszal egyenrangú drámaírókat ismert volna. Ha a görög színház maga nem tudott vagy egy tucatnyi ilyen Írót termelni, a görög színház rendezési módszereinek felújításától sem várhatjuk gzt. Feltételezi* e bárki is, hogy ha az utolsó szögig rekonstruáljuk az Erzsébetkor! színpadot, felruházva, mint egy csapdát csalétekkel, vagyis belső színpaddal, galériával és a "mennyekkel", akkor egy szépnapon egyszerre csak egy újabb Shakespeare-et, vagy egy második Marlowe-t találunk benne? . Molière, ha a Kellemetlenkedők Éraste-.iánek véleményét alapul vehetjük, rendkívül rosszallotta a közönség jelenlétét a színpadon, és azt szerette volna, ha a dráma keret mögé húzódhat, hogy jobban érvényesüljön. A többi igazgatóhoz hasonlóan ő is örömmel üdvözölte a "pièces à machines"-okát és ürügyül használta fel őket ő is arra, hogy a színpad minden centiméterjét kiaknázva, a márkizokat és az elménceket a nézőtérre söpörje. Az udvari színpadok inkább a kedvére voltak, mert ott senki sem jöhetett közelebb a színpadhoz, mint a király, ő pedig a muzsikusok sora mögött, közvetlenül a színészek alatt ült. De a nézők és a közönség egybevegyítése nem talizmán még akkor sem, ha a közönség megtisztelve érzi magát és nem szakítja meg az előadást. • Semmivel sincsen több varázslat abban, ha a nézőteret a színpadra lökjük, mint abban, ha a színpadot visszük ki a nézőtérre, vagy a kettőt különválasztjuk. Az előadás szempontjából csak egyetlen lényeges 178
