Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)
A díszlettervező és a színház
A huszas években lefolyt első Ilyen irányú kísérletek bebizonyították, hogy a több szintű színpad, előnyösebb a megszokott sik, vagy akár a nézőtér felé kissé lejtősödé színpadnál. A korabeli elnevezés szerint "konstruktivista” színpadkép a jó építészeti alkotáshoz vagy monumentális szoborhoz hasonlóan egyformán hatásos volt a nézőtér bármely helyéről. Néha még előre is tolták, magára a nézőtérre és ezek az előretolt, nézőkkel körülvett részek sem vesztettek hatásosságukból, miután térben körülhatárolt tárgyak lévén nem törekedtek a festészeti díszlet sik képhatására. Amikor elismerték, hogy a színház alapvető kifejezőeszköze a színész, azonnal fellépett az a követelmény, hogy tüntessenek el a szinpadról minden fölösleges, esetleges elemet, amely a néző figyelmét elvonja a színészről. A festészeti diszletmegoldásnál a színész valóban csupán egyike volt a festői foltoknak, vonalaknak és díszeknek, méghozzá nem is a legszembetűnőbb és legjelentősebb. Mire a szines és bonyolult festészeti képtől elkápráztatott néző megkereste a színészt, a színpadi idő értékes pillanatai múltak el. De még miután felfedezte is, a díszlet gyakran megakadályozta abban, hogy szemmel kövesse a színpadi cselekményt, méghozzá annál erőteljesebb akadályt jelentettek a díszletek, minél színesebbek és szebbek voltak. Felmerült az a gondolat, hogy a díszlet teljesen száműzendő és a színészt kell felhasználni annak egyetlen eszközeként, hogy a nézőket a színpadon történtekről tájékoztassuk. A semleges háttér előtt megjelenő színész látszott a kérdés eszményi megoldásának. De ha eltávolítjuk is a díszletet a szinpadról, még nem kaptuk meg a semleges hátteret; újra teljesen fölösleges tárgyakat látunk - a színpad mélyén téglafalat, a szinpad technikai felszerelésének részeit —, mindez elvonja figyelmünket. Amikor az érdeklődés középpontjába a szinész került, logikusan született meg a teljesen semleges háttér igénye, amely háttér előtt oly külö-85
