Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)
A díszlettervező és a színház
telt, szétnyílása az előadás megkezdését, összecsapódása a cselekmény végét jelzi. Nálunk kétfajta függöny szokásos: a felülről leüulló és a portálok mögött oldalra mozgó. Mindkét esetben a következő követelményeknek kell megfelelnie: a/ többféle mozgási sebesség, ami önmagában is igen előnyös színpadi látást ér élj b/ eléggé vastagnak kell lennie ahhoz, hogy hangszigetelést teremtsen a nézőtér és a szinpad között. /Néha a díszletek átrendezésével szükségszerűen együttjáró zajok igen megzavarják az előadást és elterelik a nézők figyelmét./ Számos modern előadásnál szükség van arra, hogy a szinpadtér ne különüljön el a nézőtértől - a színészek a közönség közé jönnek le vagy pedig a teremből mennek fel a színpadra. Ezért a szinház felszerelésénél helyes, ha számításba veszünk építészetileg jól megszerkesztett lépcsőket - olyan átjárókat, amelyek nemigen tűnnek a közönség szemébe és mintegy a nézőtéri kiképzés részei. Sok szinház nem szereti a zenekari árkot, az én véleményem szerint azonban feltétlenül szükség van rá a nézőtér kialakításánál. Zenés darabok, vaudeville-k, stb. előadásánál a színpadon elhelyezett zenekar semmiképp sem helyettesítheti a klasszikus elrendezést, amikor a színészek a karmesteren "keresztül" fordulnak a nézőkhöz, s az utóbbi egyszerre irányítja a zenekart és a szereplőket. A zenekari kiséret nélküli előadásoknál a zenekari árok valóban igen csüggesztő benyomást kelt és feleslegesen különiti el a színészeket a nézők első soraitól. A legjobb megoldás az olyan alapszerkezet, amely lehetővé teszi, hogy a zenekari árkot a szinpad peremével egy szinten fekvő előszinpaddá alakíthassuk át - mégpedig gyorsan. A legjobb, bár nem legegyszerűbb megoldás a süllyeszthető padlóju zenekari árok, amely legmagasabb fekvésében a szinpad magasságát éri el. 61
