Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)

Visszaemlékezéseim

Még soha senki nem számolta meg tudományos módszerrel, hogy egy átlagember a számára jelentős találkozásoknak milyen mennyiségét cudja megjegyezni és emlékezetébe örökre felvésni, kik foglalnak el tartós helyet lelki életében, kik azok, akik csak konkrét képzettársítások esetén jutnak eszébe és kikről feledkezik meg teljesen.

Én sem vállalkozom ilyen számítások megejtésére, egy dolog azonban világos: az első kategóriákba tartozókat egy kezünkön megszámlálhatjuk, a másodikhoz már számolótáblára van szükség, a harmadikhoz pedig - számológépekre.

A művészetben ez a séma még bonyolultabb. A nagy művészek kifejezésre juttatják egyéniségüket alkotásaikban, s olvasóikban, nézőikben, hallgatóikban szinte a személyes ismeretség illúzióját keltik. Biztosan tudom például, hogy soha nem találkoztam Csehowal, Dosztojevszkijjel, Anatole France-szal, Mark Twainnel, Boticellivel, Breughellel, de néha mégis alig tudom ezt elhinni. És ha szembe jönne velem Szuhovo-Kobilin, örömem sokkal nagyobb lenne, mint csodálkozásom.

ügy gondolom, hogy ha soha nem találkoztam volna Jevgenyij Svarccal, ha nem lettünk volna barátok három évtizeden keresztül, hanem csak müveiből ismertem volna, akkor is szivemhez igen közelálló embernek érezném, akinek gondolatmenete és érzelmeinek hullámzása mindig csodálkozást és elragadtatást vált ki belőlem.

De nemcsak az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy olvashattam müveit, nem csupán színpadra vittem őket, hanem sokat és gyakran találkoztam és beszélgettem is szerzőjükkel.

Moszkvában, az akkoriban nemrég alakult Vahtangov Színházban egyszer azt mondták nekem próba közben, hogy este, az előadás után egy leningrádi drámairó, Svarc fel fogja olvasni darabjátJäz 1931- ben történt.

Amikor a felolvasás előtt kiderült, hogy nem ismerjük egymást^mindenki nagyon meglepődött: leningrádiak! És bemutattak minket egymásnak. Svarc felolvasta Hohenstaufen kalandjai c. munkáját. A da&