Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)
7. Az abszurd jelentősége
vészeti formákat, amelyek még ma la érvényüket vesztett mércék éa elképzeléaek továbbélésén alapulnak; más szóval a magatartások és végleges értékek törvényeinek megismerhetőségén, amely törvényeket korábban egy szilárd alapból vonták le: az ember földi rendeltetése felőli egyértelmű bizonyosságból. Paradox módon az abszurd szinház, amikor kifejezi a végső bizonyosságok eltűnése miatti tragikus hiányérzetet, egyben egy olyan kutatás megnyilvánulási formája, amely minden valószinüség szerint korunk legmélyebben vallási jellegű törekvése. Bár félénken, bizonytalanul, de mégis megpróbál énekelni, nevetni, sirni - és morogni -, ha nem is az Isten dicsőségére /az ő nevét, Adamov szavait idézve, annyira elnyütte a használat, hogy elvesztette minden jelentését/, de legalábbis a ki nem mondható dimenzióját kutatva. Megpróbálja tudatosítani az emberben helyzetének végső realitásait, ismét bele csöppenteni a kozmikus csodálkozás és az őseredeti szorongás elvesztett érzését, felrázni a szürkévé, mechanikussá, olcsón kényelmessé vált mindennapi létből,amelyből kihalt a tudatosság méltósága. Mert az Isten mindenekelőtt a tömegek számára halott; azok számára, akik egyik napról a másikra élnek és elvesztettek minden kapcsolatot az emberi állapot alapvető tényeivel - és titkaival -, amelyekkel hajdan vallásuk élő szertartásai összekötötték őketj_ e szertartások révén valaha valódi közösség részei voltak, nem pedig puszta atomok egy atomizálódott társadalomban. Az abszurd szinház szervesen hozzá tartozik korunk igazi művészeinek szüntelen törekvéséhez; a törekvéshez, hogy áttörjék kényelem és automatizmus e holt falát és ismét tudatosítsák a sorsa végső realitásával szembenéző ember igazi helyzetét. Mint ilyen, az abszurd szinház kettős rendeltetést tölt be és közönségét kétszeres abszurditással lepi meg. Egyfelől szatirikusán ostorozza az öntudatlanul leélt,a végső realitások előtt szemet hunyó élet abszurditását. Az ilyen, félig öntudatlan életnek ezt a halott, mechanikus értelmetlenségét, az "embertelenséget kiválasztó emberi lények" sajátosságát jellemzi Camus a Sziszüphosz mítoszában: 153
