Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

Almási Miklós: Martin Esslin és az abszurd színház "mentőöve"

vagy Hildesheimer Éjszakai színjátéké. Főként akkor, ha egy sajátos parabola menetében akarják elmondani ezt a tézist./ Az abszurd dráma ilyen"ideáltipusa" tehát a darabok és irányzatok felett lebegő eszmei követelmény, melyet legjobb esetben Beckett Szavak nélkül cimtí kis pantomimje tud kielégíteni, ahol valóban elvont térben játszódó némajátékról, és egy "másodpercnyi" cselekményrő3,valamint egy tézis nélküli mondanivalóról van szó. De egy olyan fogalomhasználat, melynek csupán egyetlen reális alesete lehet,eléggé bizonytalan.

Fejtegetéseinek filozófiai része - a kommunikáció nehézségeiről szóló gondolatmenet, az intuit ivképszerü gondolkozás sajátosságát fejtegető részek - igy erre az ideáltipusra vonatkoznak, és csak áttételek révén érvényesek az abszurd dráma valóságos történetére és darabjaira.

Pedig Esslinnek nagyon is finom érzéke van művészi rang, artisztikus képesség felméréséhez. Világosan látja, hogy az abszurdok élgárdájában /Beckett, Ionesco, Genet, Adamov/ Adamov a leggyengébb egyéniség. Hemcsak előítéletei választják el ettől a szerzőtől, nemcsak disszidens voltát bünteti meg ezzel a besorolással, hanem művészi képességeit méri fel, azt hiszem_,nagyjából helyesen. S mégis,éppen itt árulkodik néhány mondata azokról az eszmei-világnézeti rugókról, melyek őt egy ideális abszurd színház feltételezése felé hajtják. Esslin szerint ugyanis Adamov "hivő" iró és egy hivő ember ne idézze fel az ördögöt, mert annak szenteltvíz szaga lesz. Vagyisi az igazi abszurd dráma nem hihet a világ megváltoztathatóságában: a hit nemcsak esztétikai tabu - ti.elrontja a tragikus formát, a nihilista alaphangot és az értelmetlenség sorsszerű-