Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)
6. Az abszurd hagyománya
mimusban találhatókkal. Ismét feltűnik az együgyű, aki a legköznapibb szavak értelmét sem képes felfogni és vég nélküli jelentéstani spekulációkba és félreértésekbe bonyolódik. A visszatérő típusok: a ravasz és buja szolga, a hencegő, a falánk, a szenilis öreg és az áltudós az emberi tudatalatti alapvető szükségleteit vetítik színpadra éppoly erőteljes, mint durva képekben. Ez az alapvetően egyszerű színház előadóitól igen nagyfokú,magabiztos szakmai hozzáértést kívánt. Joseph Gregor mutat rá: "Csak akkor alkothatunk képet erről a színházról, ha ezeket az önmagukban elcsépelt motívumokat a csaknem emberfölötti felfordulás összefüggésében képzeljük élj ha tudjuk, hogy az; önmagukban eléggé ostoba tréfákat emberfölötti nyelvi fürgeséggel adták elő, az akrobatikus részeket pedig ugyancsak emberfölötti ügyességgel hajtották végre. A commedia dell’arte vonzása oly erős volt, hogy - különféle álöltözetekben - a műfaj mind a mai napig fennmaradt. -, Franciaországban olyan drámaírók, mint Molière és Marivaux olvasztották bele a "rendes" drámairásba. Ám tovább élt, nem irodalmi formában, a vásári komédiások pantomimjeiben is; itt teremtette meg Debureau s hallgatag, sápadt, szerelemtől sorvadó Pierrot archetipikus alakját. Angliában a commedia dell’arte hagyományát a harlequinade tartotta elevenen jócskán a XIX. század derekáig, amikor is Grimaldi ihletett bohdcmüvészetében eljutott a maga csúcspontjához. A harlequinade volt az alapja a későbbi angol pantomimnek, amely némiképp módosult alakban mind a mai napig fennáll, az egyértelműen vulgáris népi színjátszás elfojthatatlan formájaként. A harlequinade egyéb elemei beleolvadtak az angol music-hall és az amerikai vaudeville hagyományába, amelynek fő vonásai az egymás mellett párhuzamosan beszélő komikusok, a dzsiggelők és a komikus dalok. A műfaj legnagyobb előadói a tragikomikus pátosz olyan magaslataira jutottak, hogy messze maguk mögött hagyták az Joseph Gregor« Weltgeschichte des Theaters. Phaidon, Bées 1933. 212. o. 86
