Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

E ténnyel szemben az az érv szokott felmerülni, hogy az ilyenfajta, gazdagon dekorált előadások a királyi udvarban zajlottak s a korabeli "népszinházak" szűkös anyagi viszonyaik miatt voltak kénytelenek lemondani a színhelyek vizuális ábrázolásáról, magyarán az ábrázoló díszletről. Ez az érv már csak azért sem állhatja meg a helyét, miután köztudott dolog, hogy ugyané színpadokon a kosztümök igen pazar kiállitásuak voltak s ha erre futotta anyagi eszközeikből, akkor ezt a pénzt ésszerűbb beosztással díszlete zésre is fordíthatták volna.

Pelmerült még egy másik érv is a díszletek hiányának indoklására. Ez pedig az, hogy e drámákban olyan sok a színváltozás, hogy valamennyi helyszín reális ábrázolása megoldhatatlan technikai nehézségbe ütközött volna.

A valóság ezzel szemben az, hogy e drámák szerkezete éppen azért ilyen, a jelenetek azért váltakoznak ilyen sűrűn, mert nincs bennük konkrétan ábrázolandó színhely, igy nincs változtatandó dekoráció sem, sőt éppen ezek hiánya teszi lehetővé a színpadi tér és idő ábrázolásának egészen újszerű és mindmáig legkötetlenebb és leggazdagabb formáját.

Visszatérve azonban a mutatótáblák problémájára, e kérdés végleges eldöntése igazán nem nehéz dolog. Arról van ugyanis szó, hogy az angol Erzsébet-korban az alkotók és nézők által közösen kialakitott és elfogadott jelképrendszerben, e kor színházi strukturájában, a kifejezőeszközök között a színhely vizuális ábrázolásának igénye nem szerepelt. A korabeli néző számára a játék színhelyének megnevezése, vagy verbális leírása /az elhangzó szövegben!/ csak akkor volt fontos, amikor ez a cselekmény valamely fordulata szempontjából jelentőséggel birt.

S hogy mai kutatók mégis keresik a vizuális ábrázolás bizonyos elemeit az Erzsébet-kori angol színjátékban s ennek érdekében kitalálják a nem létező mutatótáblákat, vagy arra vonatkozóan konstruálnak elméleteket, hogy az Erzsébet-kori színpad hálsószinpada, az un. inner-^tage dekorált lett volna és bizonyos jelenetekben éppen ennek segítségével a színpad vizuálisan is ábrázolta volna a helyszint - e kutatók ilyen irányú törekvései abból a félreértésből származnak, hogy a mai, vagy méginkább a multszázadi közönség vizuális igényeit feltételezik az Erzsébet-kori nézőnél is, tehát végső soron a mai színház konvencióit kérik számon az Erzsébetkori színházon is.

És itt érkeztünk el színháztörténeti kételyeink egyik sarkpontjához. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy kor szinjátékát csakis saját j e 1 képrendszerének nézőpontjából és saját struktúrájának ismeretében lehet vizsgálni és minden olyan próbálkozás,

90