Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

kívül szinte teljesen fantáziájára utalva próbál hitelesnek tűnő képet alkotni. Az ilyen utón létrejött hipotézis megalkotója gyakran a legjobb és legtudományosabbnak tűnő szándékkal tevékenykedik, alapvető hibája mindössze annyi, hogy az egyik forrásanyagot abszolút hitelesnek tekinti s ezáltal eltekint az egyéb források esetleg ellentétes irányú utalásainak a számbavételétől.

E tévedés a színháztörténetben igen gyakori, miután még a tárgyi emlékeket és forrásokat előtérbe helyező kutatók túlnyomó része is az egykorú drámák Írott formáját abszolút és hiteles forrásanyagnak tekinti, sőt, jelentőségét tekintve minden egyéb forrásanyag elé helyezi. így azután nem a felkutatott objektiv források által meghatározott egykorú lehetőségek k ö - z é próbálja beilleszteni a korabeli drámát, hanem éppen megfordítva: a drámákból kiolvasott vélt szabályszerűségek érvényesítése érdekében csoportosítja és értékeli a tárgyi adatokat. E módszerre számtalan példát hozhatnánk a szinjátéktudomány egész történetéből, úgy gondolom azonban egy-két sztereotip példa elegendő lesz a tétel illusztrálására.

Igen gyakran merült föl még néhány évtizeddel ezelőtt is, az antik görög színházzal kapcsolatosan az a probléma, hogy hogyan működött e színházaikban az előfüggöny. Hipotézisek keletkeztek arra vonatkozóan, hogy valamiféle árokból, alulról felfelé járó függöny zárta el alkalmakként a színpadot a nézők szeme elől, vagy esetleg valami kifeszitett kereten függött a függöny. A probléma felvetői abból indulnak ki, hogy az antik görög drámák is, a maiakhoz hasonlóan felvonásokra tagozódtak s a szünet alatt függönyt kellett leengedni. Az a tény nem zavarja őket, hogy erre vonatkozólag semmiféle bizonyíték nem maradt az antik színház romjaiban, sőt, azok éppen ellenkezőleg, kizárják az ilyen szerkezet akkori létezésének lehetőségét s ha a drámákat ennek tudatában vizsgáljuk, azok kizárják az ilyen szerkezet szükségességét!

Egy még jellemzőbb ilyen hipotézis - az Erzsébet-kori angol színpad helyszinjelző tábláival kapcsolatosan - még napjainkban is él. Miután az Erzsébet-kori színpad mai értelemben vett diszletet nem alkalmazott s igy a játék helyszínét vizuális eszközökkel ábrázolni nem tudta, elterjedt, és igen sokáig tartotta magát az a hipotézis, hogy e korban a sűrűn változó jelenetek színhelyének jelölésére úgynevezett mutatótáblákat használtak, amelyeket vagy felakasztottak a színpadon, vagy a jelenet készletén körülhordoztak - körülbelül úgy, mint manapság a cirkuszokban és a varietékben az egyes számokat jelző táblákat -, s amely táblákra az illető jelenet színhelye fel volt Írva. E nézet ma már nem uralkodó, de nem egyszer még fel-fel bukkan, néha a szakirodalomban is, s még gyakrabban a szélesebb színházi köztudatban.

88