Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

mint az említett vázarajzok. Érdemes követni gondolatmenetét, hogy e rajzokból hogyan vonja le ezt a következtetést.

Számtalan vázarajz ábrázol olyan mitológiai jelenetet, amelyet Euripidész is feldolgozott drámáiban. Ezeket - mint már korábban kifejtettük - Bieber drámajeleneteknek tekinti. És mivel sok olyan váza van, amely azonos mitológiai témát vagy jelenetet ábrázol - legfeljebb kisebb-nagyobb eltérésekkel -, s e vázákat topográíiailag egymástól igen távoli vidékeken készítették és találták, Bieber azt a következtetést vonja le, hogy valamennyi ilyen váza készítője - a mai színházi fotográfusok mintájára - az egykorú h e- 1 y i szinielőaaás egyik jelenetét örökítette meg vázáján.

E feltételezésre azonban — a vázarajzok téves értelmezésén kívül - semmiféle tárgyi alapja nincs. Egyetlen olyan egyéb dokumentum nem maradt ugyanis ránk, amely arra utalna, hogy az antik görög tragédiákat általában több előadásban - vagy más szóval: produkcióban! - megismételték volna, akár a bemutató színhelyén, akár másutt. Persze a hiányzó dokumentum önmagában még nem jelent ellenkező előjelű bizonyítékot, bár feltehető, hogy az elég gazdag görög történeti irodalomban találtak volna ilyen irányú feljegyzéseket is, ha az ismétlések ténylegesen léteztek volna. Egyetlen ilyen - konkrét darabra vonatkozó - feljegyzést ismerünk: Aiszkhülosz PERZSÁK cimü darabjának Szicíliában megismételt előadásáról, erre kicsit későbben még ki fogunk témiÁ°* Egyelőre azonban fogjuk a dolgot úgy fel, hogy ez az egyetlen tény előbbi érvelésünket gyengiti, hiszen nyilvánvaló a következtetés, hogy ha egyetlen ilyen dokumentum mégis akad, akkor fel kell tételeznünk más ilyen dokumentumot is, legfeljebb olyant vagy olyanokat, amelyet mindmáig még nem találtak meg. így ez az egyetlen adat egyelőre Bieber következtetéseit látszik hitelesíteni.

Ez a hitelesítés azonban csak látszólagos, s mint látni fogjuk, valójában éppen ez az egyetlen idevágó dokumentum fogja Bieber következtetéseit megcáfolni. Ha ugyanis megpróbálunk beilleszkedni az antik görög színjáték világába, több dolog kizárja az ismételés lehetőségét. Mindenekelőtt az, hogy maguk a darabok sem valószínű, hogy elterjedhettek volna, hiszen ez sokszorosításukat feltételezné, akkor pedig nyilvánvalóan nem volna ilyen csekély a fennmaradt antik görög tragédiák száma.

Ennél azonban sokkal lényegesebb érv az, hogy a görög tragédiák egykorú előadása minden esetben egyben a költő inszcenáló tevékenységének eredménye is volt, amire vonatkozólag - egyebek között - éppen a már emlitett didaszkáliák szolgáltatnak egyértelmű bizonyítékot. Egyrészt e feljegyzések elnevezése is már bizonyíték, hiszen a szó, amelyből származik - "didaskein" - azt jelenti:

85