Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

A rekonstrukciós törekvések első csirái azonban mégis csak a múlt század második felében jelennek meg.

Ettől kezdve viszont a színháztörténeti munkák túlnyomó többsége- látszatra igen öntudatosan - a rekonstrukció elvi alapján áll. Az ilyen irányú munkák szerzői már - akár csak egyes korok színjáték ával foglalkoztak, akár az egyetemes színháztörténettel - kiindulópontként fogadták el azt az elvet, hogy telje s színjátékok - természetüknél és rögzithetetlenségüknél fogva - nem maradhattak és nem is maradtak fenn.

Ennek tudatában kutatómunkájukat a fennmaradt emlékek felkutatására fordították. így azután találtak leírásokat bizonyos színházi előadásokról és szokásokról, s ha nem is nagy számmal, de találtaik egykorú elméleti munkákat is az egyes színháztörténeti korszakokból. E leírásokból azonban elsősorban a drámákra vonatkozó részeket emelték ki s igy rekonstrukciós elméleteiket is valójában szinte kizárólago an a drámák irodalmi elemzésére és az ezzel kapcsolatos irodalom- és társadalomtörténeti kutatásokra építették.

E gyakorlat azután újabb beláthatatlan hibák forrásává vált. A szinte közhelyszerűen hangoztatott rekonstrukciós szándék ellenére is, a színháztörténet e módszer jóvoltából még a legújabb időkig is az irodalomtörténet kutatásának mellékága maradt s ujabb művelői is elsősorban irodalomtörténészek és filológusok.

E problémát - a ma avar szinjátéktörténetre vonatkoztatva ugyan, de valójában az egyetemes színháztörténetre is általánosithatóan- már negyedszázaddal ezelőtt felvetette Hont Ferenc AZ ELTŰNT MAGYAR SZÍNJÁTÉK cimü könyvének bevezető fejezetében, ahol ezeket Írja: MA szinjátéktörténet az irodalomtörténethez kapcsoló - dott, függvénye lett és igy természetszerűen átvette ennek filoló - giai módszerét és kritikai szellemét. Az adatok gyűjtését folytatták, talán még nagyobb lendülettel, mindenesetre alaposabb fölkészültséggel, megbízhatóbb módszerekkel, szigorúbb kritikával, mint azelőtt. Ezek a biztosabb támaszpontot nyújtó adatok azonban majdnem kivétel nélkül, csupán a régi drámairodai o m r a vonatkozó ismereteinket gyarapították. A szinjátéktörténeti elméletek szilárdabb alapra épültek, de papirosból, és a helyes szempontú bírálattól éppenugy összeomlottak, mint az elődök elképzelései. A magyar szinjátékkutatásnak ez az irodalomtörténeti beállítottságú korszaka érdemekben és eredményekben igen gazdag. De amennyit használt egyfelől a lelkiismeretes filológia és a kritikai módszer tárgyilagos alkalmazása, ugyanannyit ártottak másfelől a megváltozott szemlélet talaján nőtt hibás következtetések, téves elméletek s különösen azok az eddig megvizsgálatlan tudományos hiedelmek, amelyek még napjainkban is mint általánosan elfogadott tételek szerepelnek."-*

76