Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
a bszolut hallgatóság f i zi k a i törvénye, hanem a relativ hallgatóság pszichikai törvénye érvényesül. Ugyanis a beszéd appercipiálása, mint pszichológiai folyamat, az esetek túlnyomó részében szoros összefüggésben van a látással, amennyiben többnyire igen komoly szerepet játszik a mondott szöveg megértésében az ajakmozgás, a mimika és a szövegkisérő gesztusok megfigyelése is. Különösen fontosak e vizuális tényezők akkor, amikor a szöveg gondolati, érzelmi, indulati tartalma a köznapi beszédnél árnyaltabb, a kifejezések bonyolultabbak s ugyanakkor tömörebbek és meg nem értés esetén megismételhetetlenek. Márpedig a színpadi dikció általában ilyen. A színpadi dikció hallhatósága esetében tehát igen nagy szerepe van a beszélő személy láthatóságának is, ami, mint azt a korábbiakbein már láttuk, a romantika korában meglehetősen korlátozott volt. Ezt az ellentmondást a kor színészei nyilván úgy oldották meg, hogy a hétköznapi beszédnél lényegesen emeltebb hangon és ugyanakkor lényegesen tagoltabban beszéltek a színpadon. Csakhogy az emeltebb, hangosabb és tagoltabb beszéd - bár az adott látási viszonyok között nyilvánvalóan könnyebben érthető - bizonyos koriatokat is rejt magában. E korlátok elsősorban a dikció ámyalhatósága terén jelentkeznek, ami viszont a szöveg érzelmi és indulati tartalmának kifejezési lehetőségeit gyengíti. Tehát a XVm-XXX. század fordulója körül működő színész dikciója nem nagyon lehetett alkalmas- finom érzelmi árnyalásra, sem a hangszinváltások, sem a hangerő váltása, sem pedig a beszédritmus segítségével. Összevetve mindezt azzal, amit korábban a többi színészi kifejezőeszköz e korban lehetséges alkalmazásáról mondottunk, az derül ki, hogy a romantikus színjátszás játékstílusa éppen az érzelmek kifejezésére csak igen korlátozott mértékben alkalmas, márpedig e kor ízlésvilágának és közönségigényének egyik legdöntőbb jellemzője az érzel mess ég, sőt, mondjuk ki bátran, az érzelgősség* Ha viszont ez irányban ilyen korlátozottak voltak a kifejezési lehetőségek, akkor a kor színházi alkotóinak más, olyan kifejezőeszközöket kellett keresniök, amelyek e kor érzelmi légkörének megfeleltek s az érzelmi igényeket maradéktalanul és hatásosan tudták kielégíteni. E más kifejezőeszközt és kifejezési lehetőséget a kor szerzői és rendezői a dialógustechnika egy speciális formájában találták meg. Ha ugyanis a színészi játékeszközökkel nem lehetett kellő módon ábrázolni az érzelmeket, akkor ehelyett beleszőtték ezeket a dialógusba s ahelyett, hogy eljátszották volna őket, beszéltek róluk. Innen a romantikus drámák túlzottan érzelmes és illusztratív dialógustechnikája. 52
