Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

A. feltett kérdésekre tehát - az adott struktúra bizonyos vonásai­nak ismeretében - viszonylag kevés rendelkezésre álló forrás a­­lapján kielégítő feleletet tudtunk adni, sőt az adott struktúra né­hány olyan vonását is felfedtük, amelyekre vonatkozóan nem is tettünk fel kérdést! 6. Az előzőkben formális rekonstrukciós módszerünket oly módon próbáltuk ki, hogy egy adott színházi struktúra néhány vonásának ismeretében faggatni kezdtünk néhány forrást, hogy ebből bizonyos uj információkat szerezzünk az adott struktúrára vonatkozóan. Fel­tettünk néhány kérdést s ezekre válaszolni is tudtunk. A válasza­dás érdekében különböző vizsgálatokat kellett lefolytatnunk. E vizs­gálatok anyaga azonban - úgy gondolom - nem csak a feltett kér­désekre adott választ, hanem óhatatlanul újabb kér­dések feltevésére is kényszerít. Nézzük ezeket sorjában. Ha igaz az, hogy az antik görög tragé­diák előadásain nem léteztek szerepkörök, ezenkívül a színész ar­cát teljesen elfedő maszk takarta, akkor felmerül a kérdés, hogy mi volt a színészi jellemáorázolás eszköze ebben a korban. Külsőséges eszköz volt e célra nyilván maga a maszk, hiszen az szobrászi megfogalmazásában alkalmas volt jellemábrázolásra. Igaz hogy e jellemábrázolás szükségszerűen statikus és s e matikus volt, hiszen az arcvonások nem változhat­tak az előadás folyamán a lelkiállapotnak megfelelően. Szinészi jellemábrázolási eszközként marad ezek szerint a hang, a gesz­tus és a mozgás. Mai szemmel nézve az arcjáték mellett a jellem­­ábrázolás szempontjából a legfontosabb kifejezőeszköz a hang. A hangnak - legaláhb is első pillantásra - a görög színjátékban igen fontos jellemábrázoló funkciójának kellett lennie, hiszen - csak az előbbi példából láthattuk - a MEDEIÁban a második szí­nésznek Iászónt, az ifjú "hőst" és a Dajkát - egy öregasszonyt - kellett eljáts zania. Ebből viszont az következik, hogy - ha a hang­nak tényleg van jellemábrázoló funkciója - a színésznek két, egy­mástól lényegesen elütő hangon kellett beszélnie. Nézzük meg ezt a problémát alaposabban. Azt tudjuk, hogy az antik görög szinház nézőtere hatalmas volt. Azt is tudjuk, hogy e korban még hangerő si tő berendezések nem voltak, legfeljebb az álarcokba állítólag beépített hangtölcsérek. Igaz viszont, hogy az egykori színházakat igen jó érzékkel olyan helyekre építették, ahol igen jó volt a természetes akusztika. 118

Next

/
Oldalképek
Tartalom