Mejerhold: Színházi forradalom - Korszerű színház 91. (Budapest, 1967)

1905 - 1917

za az életben látott arcokat. És nincs szüksége a jokulátor tech­nikájára, mert sohasem "játszik" a szinpadon, hanem "él". Nem fog­ja fel a szinház lényegét, a "játékot", hiszen az utánzó nem emel­­kedhetik a rögtönzés magaslatára. A rögtönzés azoknak a módszerek­nek a végtelen változatain és kombinációin alapul, amelyeket egy­kor a hisztriók fedeztek fel. Bizonyos vagyok benne, hogy az ősi szinház felujitása magával hoz­za majd a komédiázás kultuszát és hozzá fogja segiteni a mai szi­­nészt a teátrálitás alapvető törvényeinek felismeréséhez. Ha a drámairó ehhez segítséget akar nyújtani, a szerepe arra re­dukálódik, hogy szövegvázlatot és prológusokat szerkesszen, ame­lyek sematikusan megmagyarázzák, amit a szinészek be fognak mutat­ni. Első hallásra a drámairónak ez a szerepe egyszerűnek tetszik, de csak első hallásra /.../. Azt kérdezik tőlem, hogy miért van szüksége a színháznak prológusokra, csalogató komédiákra stb.? Nem lenne elegendő a szövegvázlat? Nem, mert a XVII. századi olaszok és spanyolok, majd később a francia vaudeville-k kedvelte prológus és az azt követő csalogató komédia, a rövid befejező szónoklat a közönséghez - a régi színháznak mindezen elemei arra késztetik a nézőt, hogy az előadásban csak játékot lásson. Mihelyt a néző a színpadi lelemény hatása alá kerül, váratlan, rövid replikában, vagy pedig hosszú "félrében" emlékeztetik, hogy amit lát, az csak játék /.../. A közönség és a kritika elitéli a kitalált mozdulatot, amelynek csak a szinpadon van értelme, elitéli az ennek megfelelő mozgást, amelyet csak a szinpadon fogadunk el, helyteleníti a szinpadi be­széd mesterkéltségét, mert a "teátrálitás” fogalma még nem tisz­tult meg az elhivatottnak nevezett szinészek kultiválta fellengős­­ség salakjától /.../. Korunk szinésze, a metamorfózisra való tö­rekvés érdekében tett erőfeszítései során arra törekszik, hogy sa­ját "én"-jét megsemmisítve az élet illúzióját nyújtsa a szinpadon. Miért is kell akkor kinyomtatni a szereplők nevét a színpadra? Hi­szen például Gorkij Éjjeli menedékhelyének előadásán a Moszkvai Művész Szinház a szinészeket igazi csavargókkal helyettesítette /.../. Nevezhetjük-e "interpretátornak" azt, aki arra törekszik, hogy "élethü" legyen? Miért kell a közönséget megtéveszteni? 51

Next

/
Oldalképek
Tartalom