Mejerhold: Színházi forradalom - Korszerű színház 91. (Budapest, 1967)

1922 - 1924

tisztában van azzal, hogy a kapitalista hagyományok, a militarista és monarchikus irányzatok makacs védelmezője áll előtte.

Ami a*vàltakozô-jàték"-ot illeti, ez lényegében a félrévei egyenlő; a színész hirtelen abbahagyja a szerepjátszást és közvetlenül a közönséghez fordul. Emlékezteti, miszerint csak játszik és a valóságban ő meg a néző "cinkostársak". Ezt teszi Zajcsikov a Tarelkin halála befejező jelenetében. Börtönben van, keze-lába megkötözve, hiába próbálja elérni azt a kortynyi italt, amit távolról a börtönőr feléje nyújt. Aztán hirtelen mintha mi sem történt volna, felemelkedik, kihúz egy üveg vörösbort a zsebéből és miután ráhunyorit a közönségre, jót nyakai belőle.

E két eljárás politikai célzatú, megfontolt és szisztematikus alkalmazása tribunussá alakítja a szinpad munkását, ahogyan ezt Mejerhold meghatározta;

"A szinész-tribunus nem a művészetért, sőt nem is a művészet segítése érdekében dolgozik. Nem játssza el a szituációt, hanem elrejti és arra törekszik, hogy a közönség számára meghatározott propaganda célzattal tárja fel azt."

Ám ezek a módszerek csak akkor hatásosak, ha a színész egy zenekari muzsikus precizitásával alkalmazza őket. A szenvedélyes érdeklődésnek, amelyet Mejerhold mindig tanúsított a cirkusz és a music-hall iránt, elméleti okai vannakj itt találta meg a prózai színész számára elengedhetetlennek vált kvalitásokat; élesség, technikai virtuozitás, abszolút ritmusérzék, testi fürgeség, amellyel minimális idő alatt maximális hatás érhető el. Ezért Mejerhold uj szinpadi játékmódszerének kialakítása során a szinészt arra ösztönzi, hogy tanuljon az artistától, a bohóctól, a bűvésztől és a táncostól. A biomechanika lényegét tekintve uj kapcsolatot teremt a klasszikus szinházi korszak nagyományaival.

103