Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

Gondolatok a klasszikusokról

össze egyazon plakáton. Egyik igen értelmes nézőnk hivta fel erre a figyelmünket. És bár a kritika és a közvélemény megdicsért minket a "hasznos" színdarab előadásáért, mégis el kellett fogadnunk e néző szigorú, sőt kíméletlen bírálatát.

Ez az őszinte vallomás egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyedül Osanyin, ez a tehetséges művész felelős a hibáért. Azoknak az éveknek általános művészi légköre, a hirhedt konfliktusnélküliség elmélete taszított minket abba, hogy bármilyen konfliktussal beérjük, miután konfliktus nélkül nincsen dráma és nincsen szinház. Sajnos most is találkozhatunk olyan alkotásokkal, amelyek nem fejezik ki az élet lényegét, hanem csupán illusztrációként szolgálnak a fontos gazdasági és ideológiai kérdésekben hozott határozatokhoz.így születnek meg azok a darabok, amelyek az egyénnek a néppel szembeni erkölcsi felelősségét effajta kispolgári, primitiv morálra szükitik: "Nem szép dolog becsapni az államot. És veszélyes is. Börtönbe kerülhet az ember." Vagy: "Az iskolai tanulmányok befejezése után helyes dolog bekapcsolódni a termelésbe, így hamarabb lehet főiskolára kerülni."

A párt és a kormány jelszavaira spekulálók önmagukat pártos művésznek, példabeszédeiket pedig eszmei telitettségü művészetnek kiáltják ki. Mi pedig gyakran összetévesztjük az eszme szolgálatát a jelszavak elvtelen kiszolgálásával, a pátoszt a harsánysággal, a szenvedélyt az exaltáltsággal, s az eszmét a morállal.

Sztanyiazlavszkij reánk hagyta rendszerét, amelynek koronája a legfőbb feladatról szóló tanitás. Elég jól megtanultuk a fő feladatról szóló tanitást, amelyet leggyakrabban az előadás eszméjének nevezünk. A legfőbb feladatról azonban már nemigen gondolkodunk.

A fő feladat, azaz az előadás eszméje a darabban adott. Különbözően értelmezhetjük, de az eszmét a szerző adja meg. Senki nem kérkedhetik azzal, hogy egyedül ő ér- 5? -I