Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A színház és a film
hassuk be /természetesen általában a drámai művészet lehetőségeiről van szó, nem pedig a Leningrádi Nagy Drámai Szinház előadásáról/, végleg elhallgattatta a kétségeket. A színház nem is törekedett arra, hogy részletesen bemutassa a cselekmény szintereit. Csupán annyit tettünk, hogy néhány részletében átformáltuk az állandó félkör alakú lejtős feljárót, forgattuk a színpadot és az epizódokat váltakozva hol az előszínpadon, hol pedig a színpadon játszattuk le. A szinház képzeletszerü nyelve lehetővé tette számunkra, hogy a filmcselekmény folytonosságát a szinház eszközeivel idézzük fel. Csak egyetlen dolog jelentett problémát: a fehér és a néger ember életét sok részlettel gazdagítottuk,s a lehető legnagyobb teljességgel tártuk fel kapcsolatuk változását - de ezzel a cselekmény idejét két és fél órára emeltük. Ez szükségessé tette a szünet beiktatását. Számolnunk kellett az ezredéves szokásokkal. Azoknak a filmrendezőknek tapasztalatai, akik megkockáztatták,hogy filmjük a megszokottnál kétszerte hoszszabb legyen, meggyőzött minket arról, hogy a színdarab felvonásokra való beosztása nem örök törvénye a színháznak. Előadásunkban mintegy levetítettük azt, ami a képzelt vásznon, a színpadon történik. Az eredmény megítélése nem a mi feladatunk. A film nem akadályozott, hanem segített minket. A film nem könyltette meg, hanem bonyolította életünket. De ez Így is van rendjén! A film, a színházhoz hasonlóan, a mü jellegéből kiindulva meghatározza a képzeletszerüség mértékét és jegyeit. Minden művészeti ág alapját azonos esztétikai elvek alkotják. Természetesen ezernyi példa hozható fel arra, ami előfordulhat a filmben, de nem fordulhat elő a színházban, im ez csupán abból ered, hogy mind a film,- 43 -
