Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A rendezői elgondolás megvalósítása
Ha olyan párbeszédről van szó, ahol a szótlan szereplőt kell premier plánba állítanunk, a nézőnek minden pillanatban világosan kell éreznie, hogy most nem az a fontos, hogy mit mond az egyik, hanem az, hogy hogyan hallgatja a másik, hasonlóan ahhoz, mint amikor a filmben a szöveg a kép mögül hallatszik s a mozivásznon a hallgató szereplőt látjuk. Ez a módszer a színházban is alkalmazható. Q A lázadó lelkiismeret7* utolsó jelenetében, amikor a Férfi kimegy, az volt a feladatom, hogy a másik szereplő egy pillanatra se vonja magára a figyelmet. Mintha a filmben kilépne a képből. A jelenet arra épül, hogy mi csak a Férfit figyeljük, a Nő csupán kiegészítő szereplő. Csak egyetlen pillanatra fordul felé figyelmünk, amikor ezt mondja: "Én sem akarok élni, ha te nem akarsz." Minden ilyen esetben sajátos utat kell keresnünk. Előfordulhat, hogy képzeletszerü megoldást találunk, kialszik a fény, és a fényszóró a legfontosabb dologra irányul. A legnehezebb azonban pusztán pszichológiai utón elérni, hogy a néző éppen azt lássa, amit az adott pillanatban látni kell. A legfontosabb dolog a szinpadon természetesen a szó, miután rajta keresztül közelitjük meg a írni mondanivalóját. De ha a színpadi kifejező erőről beszélünk, nem szabad csupán a szóra támaszkodnunk. Az előadás érzelmivizuális felépítésében a szó csupán egyike a kifejezőeszközöknek. Fontos, elsőrendű, de nem egyetlen. Ha ezt figyelmen kivül hagyjuk, a szinház látványos jellege ellen vétünk. Pedig minden pszichológiai, filozófiai darab egyúttal látványos is. És amennyiben látványos, kiállók azért, Q 7*£onsztantyin Szimonov színdarabja. Magyarországon a Vígszínház és a Kecskeméti Katona József Színház mutatta be.- 136 -