Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendezői elgondolás megvalósítása

feltartóztathatatlanul fut medrében célja felé. A lényeg azonban az, hogy mindezek az áramlatok végül is egyetlen hatalmas folyamban,a tragédia fő cselekményvonaIában futnak össze. Feladatunk abban rejlett, hogy a kollektíva tragédiáján belül bemutassuk minden egyes emberi sors jelentőségét is.

Hogyan érhettük ezt el?...

A kérdésre nem könnyű feleletet adni, hasonlathoz kell fordulnom. Delacroix francia festőművész naplójában van egy igen érdekes feljegyzés. Delacroix szerint "a művészet tartalékai olyanok, mint a zongora billentyűzete: a művész némelyik billentyűt lenyomja, hogy ilyen vagy olyan hangot csal ki belőlük, a többi billentyűt nem szólaltatja meg." Még ha ott van is az ember orra előtt a kotta, amelyet a darab jelent a rendező számára,nem könynyü dolog és nem is sikerül mindig tévedhetetlenül épp azokat a billentyűket leütni, amelyeken a legteljesebben és a legtisztábban csendülhet fel az elképzelt előadás vezető dallama.

Visnyevszkij színdarabjának eszméjét véleményem szerint az iró pontosan megfogalmazza egyik szerzői utasításában: "Mi nem halunk meg, a forradalom nem hal meg." Ezt a mondatot kiemeltük a szerzői utasitásokból és közvetlenül a nézőtérhez fordulva e szavakkal fejeztük be előadásunkat. A mű szellemével összehangzónak éreztük, hogy fő gondolata nemcsak a szövegmélyében rejlik, hanem felhangzik a színpadon végbemenő események hangos összegezéseként is.

Egy másik színdarabjában, Az első lovashadseregben Visnyevszkij ezeket mondotta a Beszélőkről, akik sajátos helyet foglalnak el az Optimista tragédiában, az események résztvevői, aktiv, izgatott kommentátorai: "ők a mi lelkiismeretünk, emlékezetünk, tudatunk, szivünk." Arra törekedtünk, hogy az iró honpolgári lelkiismerete, költői emlékezete, forradalmi tudata és szenvedélyes szive ket-126