Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendezés - szakma

tévedésnek bizonyul, ha szégyenkezünk miatta. Másként nem tudunk harminc évesen jelentős müvet alkotni.

Sok rendezőnk hibája, hogy nincsen szemléletes látásmódja. Előfordulhat azonban, hogy rendelkezik ezzel az adottsággal, de nem a saját művészeti ágában.

Találkoztam egyszer egy fiatal rendezővel, aki kitünően és szemléletesen, valóban érdekesen mesélt a jelenetről, amelyet rendez. De mily érdektelen volt a jelenet, amikor bemutatásra került! Mindazt, amiről beszélt, csupán ő látta, a színpadról azonban hiányzott. Kár! Ez az ember szemléletesen gondolkodott, de nem plasztikusan, nem a szinház eszközeivel! Látásmódja irodalmi, szeme vak maradt azokkal az eszközökkel szemben, amelyekkel élnie kellett volna.

A példa nem véletlen. Tipikus betegség az, hogy a rendező nem tudja a szinpadon megoldani a finom, érdekes, szemléletes, de irodalmi elképzelést.

A rendező tehetségének egyik legfőbb oldaláról, a vizuális érzékről, kevés szó esik. Enélkül pedig nem lehet meg a szakmánkbeli ember. És bármilyen drámáról van is szó, lett légyen az Csehov vagy Ibsen pszichológiai drámája, a rendező nem nélkülözheti a vizuális érzéket, pedig Csehov és Ibsen szindarabjai nem élnek a külső látványosság eszközeivel.

Mi a rendezői szakma lényege? Miben rejlik szépsége és nehézsége, bája és titka, korlátja és ereje?

A szinházmüvészet történetéből az derül ki, hogy a rendezői funkciót sok századon át a drámairók vagy a vezető szinészek gyakorolták. Minden világos és érthető volt. Hogyan és miért született meg a rendezői rang, hogyan és miért tett ilyen hatalomra szert a rendező - ennek magyarázatát a szinháztörténészekre és teoretikusokra hagyom. Ezt jobban elvégzik nálam. De a tény tény marad. A rendező megjelent a színháznál és vezetője lett. A huszadik század az atom, a szputnyikok, a kibernetika és- 12 -