Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
Régi és új színház
eszközt adnak a mltvészet számára, hogy a társadalmi hétköznapot - a harcmezőnket - úgy magasztalja, mint egykor Shakespeare a maga harci isteneit. A néző talán sajátosnak találja, hogy színházról - nem pedig, ahogy jeleztük, zenéről - olvas ebben a fejezetben. A színház kifelé irányuló felszabadító akciója azonban - közreműködés az emberek kizsákmányolás alóli felszabadításában -egyben befelé irányuló felszabadító akció is:a színész megszabadul a költőtől, és önmaga dramaturgja, történésze, politikusa lesz. A rendező megszabadul a "mtihöz való hűségtől", és csak egyetlen dologhoz hű: a változó társadalomhoz. Es a zenész is megszabadul a színháztól, hogy - önállóan - jobban használhasson a színháznak. A zene mint hangulatkeltő rabszolganő eltűnik a színpadról és a színdarabról alkotott saját véleménnyel rendelkező testvérként lép újra színre, mindenki mást - elsősorban a nézőt - ugyancsak arra csábítva, hogy megbírálja a látottakat. És ezzel a zenével, mindenekelőtt, megjelenik az uj színpad-nézőtér magatartás. Olyan magatartás, amely elégedetlenségre oktat, ez pedig mindenki megelégedésére szolgál, aki megváltoztatja a világunkat. Hanns Eisler színpadi zenéi nyíltan provokálnak rendezőket és színészeket. Párbajra hívnak a mese legértelmesebb fejtegetésére. Megölnek minden banalitást és laposságot, és ezzel együtt megölik a banalitást és laposságot produkáló színészt is. Engedelmeskednek, ha okos gondolatok születnek a világ megváltoztatására. Gonosz inkvizitorok az egyik oldalon, barátságos tanítók a másikon. Jaj annak a színésznőnek, aki Brecht Az anya cimü drámájának Pelageja Vlaszova szerepében úgy siratja Pavel halálát, mint valami kis - polgárasszony tenné a temető kápolnájában. Eisler zenéje a Gyászbeszéd egy elvtárs fölött, akit a falhoz állítottak - megsemmisít. Ez a zene - a munkás - mozgalom klasszikus darabja - a forradalmár halált gyászolja, vagyis az élők álláspontjáról sirat:csodálkozva írja le a tényt, hogy Pavelt fajtájabeliek - katonaruhába öltözött munkások - lőtték agyon. Óriási gyásszal írja le - csak - nem túl nagy a gyász erre az alkalomra - és ezáltal figyelemre méltóvá teszi. De a gyász nagyságában megmutatja a reményt is: éppen mert a fajtájabeliek lőtték agyon, nem fognak örökké a magukfajtájára lőni, mert - akárcsak te és én - taníthatók. Gyász mint öröm, öröm mint gyász - nem sajátos ez? Persze, hogy az! Jegyezzük meg harcunk számára! Becher Téli csata című darabjának előadásában a Berliner Ensemble rendezői a hadosztály páni menekülését tervezték. Olyan szövegek voltak erre, mint: "Szaladjunk, jönnek az oroszok." - "Nem segíthetek Önnek, tábornok ur, magamnak is kereket kell oldanom. " - "Gyere, lelépünk, de abba az irányba." stb. A színpadon vad menekülés keletkezett. De egyes személyek menekültek, és az esemény feltétlen katonai szükségesség látszatát nyújtotta, mert az együtt jár a katonai hivatással, hogy időnként menekülni kell. Mi azonban történelmi eseményt akartunk ábrázolni: az emberek győzelmét az embertelenek fölött. Nem a feltétlen szükségességet tartottuk fontosnak, hanem a társadalmilag szükségszerűt. Ebben kellett keresnünk ennek az összeomlásnak a lényegét, nem pedig a "tisztán katonai" okokban. Eisler bejött a próbára. Nevetése sértett bennünket: őt ez az egész az öreg Ferenc József alatt töltött katonaidejére emlékezteti. Semmiképpen sem akartuk megmutatni,- 98 -
