Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)

Politikus színház

asszony reszkető kézzel tanulta a betűvetést a régi Oroszországban; a szolgák kurjongató nevetése kikergette a papokat a középkori misztériumjátékokból; a dél-kinai parasztasszony, a családfő haragja ellenére, nem Ülve, hanem fekve szUli meg a gyermekét; a néptulajdonban levő cipőüzem munkása érdeklődni kezd a cipőgépek szerkezete iránt is; a családanya, férje akarata ellenére, óvodába küldi a gyerekeket, hogy időt nyerjen és megszabaduljon a főzőkanál - tői: minden előtt itt vannak az osztályharcos frontok. Itt, az osztályok közötti békés vagy véres harcban hozzák létre az emberek - tudatosan vagy öntudat - lanul - mindazt, ami az emberben az emberit jelenti. Állandóan változtatva termelésük rendjét és módját, létrehozzák az emberi társadalom nagy változásait, ezek viszont szakadatlanul változtatják magukat az embereket.

Az emberek valóságát ábrázoló szinház akkor mutatja meg az ember - telenséget, ha mindabban, ami az emberek között történik, az emberek produktiv tevékenységét mutatja meg. De az osztálytársadalom emberi produktivitása csak akkor ábrázolható, ha az osztályharc kerül ábrázolásra. Az osztályharc viszont csak akkor ábrázolható, ha maga az ábrázolás is osztályhar - cot visel.

Színházaink azonban úgy érzik, hogy az osztályharc ábrázolásának követelésével korlátok közé szorítják őket, mert az osztályharc, állítólag leszU- kiti az egyént. A valóságban azonban maga az egyén is az osztályharc egyik kifejezője. Az ember elszigetelődése csak mint meglehetősen produktiv tár sadalomban való elszigetelődés lehetséges. Vegyük Shakespeare Rómeó és Júliáját, az örök szerelem állítólagos Énekek Énekét. A mi színpadjainkon is, a következőképpen találkozunk ezzel a drámával: Rómeó és Julia, a világtól idegen és rajongó két szerelmes, távol tartja magát a patriarkális családi harcoktól. Az őket körülvevő színpadi alakok két lábbal állnak a földön: veszekednek, hajba kapnak, garázdálkodnak, gyilkolják egymást, röviden, reális színpadi alakokként mutatkoznak. Csak a mi két fiatalunk képez kivételt és lebeg a szerelem felhőin, ahol állítólag nincs osztályharc.

Pedig éppen az ő kettőjük szerelmét formálta meg Shakespeare a társadalmi harcok nagyszerű példájaként.

Ellentétben színházaink előadásával, Rómeó és Julia szerelmi viszonyát mutatja természetesnek, normálisnak, nem pedig az egymást legyilkoló házakat. Érdeklődése elsősorban az uj emberi viszonyokért folytatott harc, nem pedig a patriarchafők terméketlen viszálya felé fordul. Az egyén nem szigetelődik el a harctól, hanem - a feudális barbarizmus ellenére - kiharcolja önmagát: a csaknem gyermek, tehát a megmerevedett erkölcsöktől még érintetlen Julia gyermeki bájjal és asszony! ravaszsággal igyekszik ágyba hivni Rómeót. A természetesség nagy varázsával ábrázolja ezt a mesterkedést Shakespeare és szembeállítja a viszonyok természetellenességével. Az érzékiséget mint az egyén újfajta vívmányát mutatja be és mint olyat, ami elérhetetlen a barbár házak jelmezbe bujtatott marionettjei számára. A nászéjszaka - csodálatosan közvetlen ábrázolásban - uj emberi viszonyok győzelmeként jelenik meg, ha még vakmerő utópiaként is. Julia mennyezetes ágyában, a fiatal polgárság feltörő egyénének világhoz kötöttsége és természetessége legyőzi a világtól idegen embertelen viszonyokat.