Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)
II. Brecht és a zene
szemben érvényesülhessen. Ez az ellenállás gondos beszédet eredményez. A május elsejei átkomponált képben világosan észrevehető a zenének ez az ellentéteken alapuló módszere. Ahogyan Bertolt Brecht dramaturgiai elméleteiben az "elidegenítést" használja fel a "beleélés" meggátlására, úgy beszél Eisler "gesztikus zenéről", amely inkább viselkedésre, magatartási módokra tör, semmint "hangulatra". Brecht igy beszél a zene funkciójáról az ő színházában /Kis Organon a színház számára/: "Ami a zenét illeti, mindenáron szembe kell helyezkednie azzal az egységesítő vonással, amelyet általában feltételeznek róla és amely gondolat nélküli szolgálóvá alacsonyitja le. Ne 'kisérjen’, ha csak nem kommentálva. Ne elégedjék meg azzal, hogy kifejezze magát, egyszerűen kiürítve magából a hangulatot, amely az események során elfogja." Brecht színháza dalait "a közönség zenés megszólításának" nevezi; ezekben a megmutatás általános gesztusa /amely mindig az adott megmutatott tárgyat kiséri/ kap hangsúlyt. Megköveteli a színészektől, hogy "ne menjenek át" az énekbe, hanem pontosan "különítsék el” azt. A zeneszerző, mivel többé nem hangulatokat kell teremtenie, visszanyeri szabadságát. A zenének nem kell feladnia önállóságát, hiszen most a színház minden más művészetével együtt arra a közös vállalkozásra szövetkezik, hogy a "mesét" értelmezze. Mert a mese értelmezésében és "megfelelő elidegenítéssel" való tolmácsolásában látja Brecht "a színház fő feladatát". Ebben a funkcióban a zeneszerző és a költő egymást kiegészítő és ugyanakkor "ellentétes" együttműködése tökéletes. A tizenhárom közül négy számban a szólókat pontosan meghatározott, a beszédhez tökéletesen alkalmazkodó ritmusban recitálják, egyébként énekelik. A dallamvezetésben az énekhang dominál. A takarékosan hangszerelt kis zenekar ugyan kisérő jellegű, anélkül azonban,hogy feladná önállóságát. A bendzsónak, nagybőgőnek, ütőhangszereknek és a- 83 -