Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

Felsenstein: Általában hangszerként. Számára egy szoprán vagy tenor hangszlnt jelent, mint egy fagott, oboa vagy hegedű. De az igazi szinházi karmester, aki átéli az események drámaiságát és mindent megtesz azok megvalósításáért, az egész hangszeres hangzást csak az emberi hang kiegészítésére és gazdagítására veti be. Számomra egyébként nem kevésbé elviselhetetlen az a rendező, aki az embert csak eszköznek tekinti. Miféle Faust vagy Othello az, aki a színpadon csak azokat a gesztusokat másolja, amelyeket a rendező megmutatott és begyakoroltatott? Hiszen a közönségnek észre kell vennie, hogy ezek nem a sajátjai!

Melchinger: Sokan, különösen a beavatottak, ezt helyesnek tartják, mert igy észreveszik a "rendezést".

Felsenstein: Itt már gorombának kell lennem: ezek az emberek nem valók színházba. Párizsban, amikor a Ravasz kis rókával1* vendégszerepeltünk a Nemzetek Színházában, egy kritikus, meglehetősen rosszindulatúan, azt kérdezte tőlem: "Hát önök naiv embereknek játszanak?" Így válaszoltam: "Azoknak az embereknek, akik nem naivak, semmi keresnivalójuk sincs a színházban."

Melchinger: Erre vissza kell térnünk, amikor majd a zenés színházról beszélünk; hiszen ön tudja, hogy utolsó éveiben Brecht is a naivitást a legmagasabb esztétikai kategóriának nyilvánította. így hát lerögzítettük az operaüzem tagadásának második pontját is: a karmester vagy a rendező döntő fölényét az énekes színésszel szemben.

Felsenstein: És ebből az első két pontból: a tartalom nélküli énekből és az éneklő ember elhanyagolásából vagy a vele való visszaélésből csaknem magától értetődően adódik a harmadik: hogy tudniillik elmarad a mü közvetítése a közönséghez.

Melchinger: Saját hangszereként...- 15 -