Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

8. Néhány tényről

között azt mondotta: nincs semmi poetikusabb, mint az a szinpad, amely hol megtelik, hol kiürül. Ennek megfelelően az Alfred Jarry színházban rendezett előadásain, például a Ceheikben, 7* azon igyekezett, hogy színpadát hol benépesítse, hol kiüritse, váltakozva tegye feketévé és fehérré. Hogy az önmagával azonos és mégis minden pillanatban változó színpadnak ez a metamorfózisa hozzátartozik ahhoz a szükségszerű mágikus művelethez, amely a színházban lezajlik - ezt mind a mai napig vitathatatlannak érzem. Vitathatónak tartom azonban ma azt, hogy ezt a metamorfózist - Artaud módján - önmagában, öncélúan is teljesítményként értékeljék. Óhatatlanul a legjobb szovjet filmek jutnak eszembe, a polgárháború filmjei, amelyekben Szentpétervár utcái /hogy a Patyomkln hidját ne is említsem/ hol feketék a nyüzsgő sokaságtól,hol üresen, teljes elhagyatottságban fehérlenek. Csakhogy ez a teltség és ez az üresség nem a véletlen müve volt: először egy tüntetést láttunk, aztán e tüntetés elfojtását; kezdetben egy villamossági sztrájkról volt szó, aztán e sztrájk végéről... Egyszóval korántsem az a cél, hogy bármilyen formai kisérletről lemondjunk, csak az, hogy ezeket a kísérleteket mindig pontosan meghatározott körülményekkel kapcsoljuk össze és, a lehetőséghez képest, egy pontosan meghatározott ideológia szolgálatába állitsuk. A világban annyi az ellentmondás, miért csempésszünk hát be ellentmondást oda is, ahol nincs? Én a magam részéről soha nem fogom belátni a forma és a tartalom közötti ellentmondás szükségét.

A hiábavaló színházi viták között különösen bosszantó az, amelyik a "pozitiv hős?* körül forog. Hogyan lehet nem észrevenni, hogy bizonyos esetekben semmi szükség

e hős megjelenésére, hogy a néző dolga betölteni az üresen hagyott helyet és levonni a következtetéseket?De más-