Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

nyos mértékig már előzőleg „elejtették". Ugyanilyen módon kellett a mimikus utánzásoknak is az élet biztosítását segíteniük. Az ősi művészetet tudatosan a természeti erők elleni élet-halál harc szolgálatába állították, ezeket a természeti erőket az akkori emberek szellemeknek, démonoknak és efféle jelenségeknek ábrázolták a maguk számára. Mágikus ráolvasásaik és varázslatuk, valóban megsokszorozták erejüket - amint azt az összehasonlító néprajz megállapította -, hogy jobban megállják helyüket a természeti erőkkel szemben.

Ezek az első „cselekmények", ennek a színházi ősmüvészetnek a mimikus jelenetei, még nem voltak drámai jellegűek, hanem epikusak. Miközben előadták, hogyan kell megszerezni valamit, később önálló művészetekké fejlődött, művészeti eszközök által nyújtottak magyarázó, kiszínező, leiró segítséget.

Lehetetlen itt közelebbről megvizsgálnunk, hogy közben, részleteiben mit beszéltek, mit énekeltek vagy mit kísértek zenével, mit ábrázoltak táncban, pantomimikusan és mit testesítettek meg képileg. Csupán, mondjuk Carl Niessen gazdag forrásanyagára való hivatkozással és néhány példára utalva, említhetjük meg, hogy ebben az ősmüvészetben különböző fajta művészeti eszközök afféle együttes felhasználása ment végbe.

Ma bebizonyitottnak tetszik, hogy az úgynevezett „primitiv" kultúrákban költészet, zene, testmozgás és képzőművészet elválaszthatatlanul összekapcsolódott és összefonódott.

Az indiai murti színház mimikus jellegű játékában hires személyiségek utánzatai léptek fel, ezeknek nem volt saját cselekvésük és nem voltak saját szavaik, úgynevezett Sutradhara magyarázta őket.

A zömben énekből és recitativóból álló indiai Y a t r a előadása háromféleképpen folyt: pantomimikusan, képmagyarázattal és kommentáló kettős kórus közreműködésével.- 71