Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

normák és szabályok hiányos ismeretében keresték az okát annak, miért nincs elegendő megfelelő dráma.

Ezeknek a normativ követelményeknek persze ellentmond maga a drámamüvészet-szlnházmüvészét története. Már egyetlen felületes pillantás a művészet történelmi fejlődésére mutatja,

1. hogy voltak jelentős kultúrák, amelyek, minden más művészet - beleértve az irodalmat is - relativ virágzása mellett, vagy egyáltalán nem ismertek drámai formákat, vagy nem jutottak túl az előkészületeken;

2. hogy a drámai csúcsformák, ott ahol fellépnek, mindig társadalmilag magasan fejlett korszakhoz tartoznak;

3. hogy a drámai fonnák, elvileg, az epikus ősokból kiindulva fejlődnek;

4. hogy, végül, az újabb dráma tulajdonképpeni fejlődése rendkívül egyenlőtlenül, megszakításokkal megy végbe, miközben nemcsak a drámának /mint irodalmi műfajnak/ virágkorai nem szakithatók el az epika virágkoraitól és megfordítva, hanem, az egyes irodalmi műfajok is minduntalan összekeverednek.

Az 1-3. alatt lefektetett megállapításokra tetszés szerint hozhatunk bizonyitékokat például az inka vagy a babiloni kultúrából, a kelet—ázsiai, ősegyiptomi, görögantik vagy európai-középkori kultúrából, ez itt természe-5

tesen túl messzire vezetne.

E munka más helyén már említettük, hogy az egész szinház az embernek azon a képességén, azon az igényén alapszik, hogy önmagát és az érdekeit ábrázolja illetve ábrázolják, és hogy ábrázoltassa magát: egyrészt a vidám szórakoztatás okából, másrészt azonban - és ez kezdetben nyilvánvalóan túlsúlyban van -, hogy művészi eszközökkel járuljon hozzá az élet felismeréséhez, megértéséhez és jobb berendezéséhez.

Az embernek ezt a speciális képességét, illetve ezeket az igényeit a színháztudomány - sokszor igen misztikus- 69 -