Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A színház művészete

ki, veszekedés születik és torzsalkodás és nincs lehetőség egységes alkotásra.34.

Nehezen állunk el a rendező e találó, a színház törvényszerűségének teljes egészében megfelelő meghatározásának a részletes magyarázatától. Ha csak néhány cornet-i követelményt - mint egyetemi képzettség, átfogó nyelv- és történelemismeretek, a szinpadtechnika és a rajzmüvészet tökéletes tudása, az együttes játék segítése, fiatal tehetségek képzése, az előadandó mü gondozása, nemcsak, mint általában szokás, a főpróbáig, hanem az ötvenedik előadásig is, mindehhez a rendezőnél szükséges, finoman megfigyelt, általános pszichológiai és emberi tulajdonságok - vetünk is össze azoknak a személyeknek a túlnyomó többségével, akik a hosszú szinháztörténet folyamán ezt a hivatást betöltötték, már nagyjábani áttekintésnél is igen hamar kitűnik, milyen rendkivül hosszú ideig tartott, amig ilyen alkotó rendezők váltak uralkodóvá a színházban.

De alig, hogy megjelentek az olyan müvészegyéniségek, akik nem sematikusan-reproduktiv, hanem alkotó művészetnek tekintették a rendezést, akik a nyomtatásban előttük fekvő drámai költeményt nem egyszerűen, szolgai módon vitték át a színpadra, alighogy megjelentek tehát a Reinhardtok, Gregorok, Jessnerek, Piscatorok, Martinok,

Fehlingek, Gründgensek, Felsensteinek stb. - máris rendező-tultengésről beszéltek, „sztár"-rendezőkről, akik egyaránt „erőszakot tesznek" költőkön és színészeken és akik a színház újabb fő veszélyét jelentik.

Természetesen, részben igazuk is volt ezeknek a hangoknak, mert persze itt is, mint mindenütt, akadtak szélsőséges esetek, amikor „mindenható" rendezők azt hitték, hogy tetszésük szerint, kényükre kedvükre bánhatnak a „színház"-hangszerrel; olyan rendezők, akik a színészekben az ő füttyszavukra táncoló marionetteket láttak,vagy olyanok, akik számára a drámai költemény csupán többé-kevésbé pontosan kinyomtatott játékminta volt, a drámairó pedig- 55 -