Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A színház művészete

így például, a még nagyon fiatal színháztudomány, amely nem utolsósorban a szihházmüvészet beláthatatlan fellendülése következtében alakult ki a század elején, különleges tárgya és speciális módszere kutatásával kapcsolatosan már egy sor egyedi vizsgálódást, de a szinházmüvészet sajátosságára vonatkozó összefüggő leírásokat is feltálal, anélkül persze, hogy valamit is lezárna, hiszen ilyesmi megint csak összesztétikai leirásban adható.

Természetesen, figyelembe kell vennünk, hogy a szinház esztétikai méltatására vonatkozó emlitett helyzet okai nem feltétlenül a jó szándék hiányában vagy a megfigyelők tehetetlenségében keresendők. Inkább messzemenően a szinházmüvészet sajátosságain, illetve a szinház negativ jelenségein alapulnak.

A szinházmüvészet ilyen tulajdonságai, amelyek megnehezítik a helyes esztétikai értékelést, mindenekelőtt, mint ismeretes, a szinházmüvészet szintetikus jellege, és a színpadi alkotások, az előadások időbeli jellege.

Különösen az az elégtelen megfigyelés okozott kárt a színháznak, hogy az egykor szinkretikus, ha akarjuk ősmüvészet /mimus, tánc, beszéd, zene, kép stb. egysége/, az egyes művészetek és művészeti eszközök specializálódásán és önállósulásán keresztül más, minőségileg magasabb sikon egyesülve fejlődik, ugyanakkor maga a szinház is, története folyamán, sokszor megtagadta a lényegének megfelelő szintézist.

Döntő szerepet játszott itt a mü alkotásának és interpretáló színpadi teátrális ábrázolásnak, a feudalizmusból a kapitalizmusba történő fejlődés folyamán végbemenő, súlyos következményekkel járó különválása, erre, ebben az összefüggésben, csak jelzésszerűen utalhatunk.

Mint ismeretes, a szinház mindig akkor volt csúcspontján, amikor a megfelelő müveket /mint eszközöket/ direkt és közvetlen színpadi megvalósitás számára alkották, meghatározott közönséget /célt/ véve tekintetbe: például- 15 -