Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái
az esztétikán belül maradnak és nem terjednek ki a kor diagnózisává. Szondi a drámai forma és a jelen problémái közötti ellentmondásokat, amint mondja, a konkrét művön belül, mint technikai ellentmondásokat, vagyis mint „nehézségeket" kivánja felfogni. Ezzel a felfogással, amely a forma és a tartalom dialektikájának igen külsőséges-formális értelmezésének felel meg, jóllehet nagyon érdekes és okos, ugyanakkor azonban egyoldalú formai-esztétikai értékelésekre jut, ami nemcsak egyes, különböző, későpolgári drámaírókról szóló tanulmányaiban jut kifejezésre, hanem a klasszikus drámát leiró bevezetésében is. Anélkül, hogy itt alapos és átfogó vitára gondolhatnánk, még egy ellenvetéssel kell élnünk Szondi előbb említett, elveiből következő, szerzőválasztásával szemben. Szondi, Ibsen, Csehov, Strindberg, Katerlinck és Hauptmann néhány müvén vizsgálja azt, amit „A dráma válságának" nevez. Ibsennél például a múlt témáváválását a drámai jelen helyett, Csehovnál az emberek közöttiről az emberen belülire való áttolódást és az ebből adódó következményeket a drámai dialógus szempontjából, az emberek közötti megszűnését Strindberg szubjektív drámairodalmában, a cselekmény felmondását Materlinck „drame statique"-jában, és Hauptmann törekvését, hogy az emberen kivülit, vagyis a társadalmi-gazdasági problémát, emberek közötti vonatkozásba helyezze át. A dráma, amelynek alkotórésze a mai/1/ e m - berközötti /2/ történés /3/, ezen válságáért a tematikus átalakulást teszi felelőssé, ami ennek a fogalomtriásznak a tagjait megfelelő ellenfogalmakkal pótolja. A modem dráma belső ellentmondása abban áll, hogy az objektumnak és szubjektumnak a formában jelentkező dinamikus egymásba átmenesével szemben áll a tartalomban jelentkező, statikus különválásuk. Azoknak a drámáknak, ame- 139 -
