Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A színház művészete

sajátos dolög ez. Az a dráma, amelyet a költő szándéka és ügyessége nem eredendően a deszkák számára irt, nem is ér el hatást, és bárhogyan bánunk is vele, mindig marad benne valami oda nem tartozó és ellenszegülő.” '

Más helyütt azt mondja: „Sajátos dolog a szinpad számára imi, és aki nem ismeri töviről hegyire a színpadot, az jobb, ha felhagy vele."^*

Nos, még ma sem beszélhetünk arról, hogy a mi drámaíróink töviről hegyire ismerik a színpadot. Mennyi bukás vezethető vissza éppen arra, hogy Írás közben vétettek a szinház különleges törvényei ellen.

Pedig az ugrópontot a szinházmüvészet sajátos és különleges törvényeinek az elismerése jelenti.

A mai napig is vitatott - legalábbis müvészetelméletileg - az a felfogás, hogy a szinház önálló, öntörvényű és alkotóan produktiv művészet, nem pedig reproduktiv, az átfogó értelemben vett irodalmat és zenét kiszolgáló segédmüvészet. Ez szól Thomas Mann bevezetőben idézett szavaiból, és ezt igazolja-bizonyitja, évek óta és naponta, a világ számtalan színpadának gyakorlata.

A leggyakoribb tévedések ebben a vonatkozásban a szinház céljának és eszközének a félreismeréséből születnek, az Ítéletet hirdetők különösen ebben a kérdésben térnek el alapvetően egymástól.

Ami a prózai színházat illeti - ezzel van itt elsősorban dolgunk -, a színházművészetet, legalábbis Arisztotelész óta, mindig a drámaköltészet alkotórészének tekintették, amely, jóllehet nagy vonzerejű és erős hatást gyakorol, de kívül áll a tulajdonképpeni költészet területén. Arisztotelész szerint a tragédiának, színpadi előadás és színészek nélkül is, ki kell már állnia a próbát. Ezzel megalapozódott az az egyoldalú irodalmi-költészetelmélet, amely évszázadokon keresztül meghatározó maradt: a szinház önnön törvényeinek a félreismerése.- 15 -