Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái

menően elkülönül egymástól, és ennek a drámaalkotás szempontjából vészes következményeket kellett maga után vonnia.

2. A drámáról_való _lemondás és_ az_epikus formákhoz való_fordulás mellett fennállt_még_a_klasszikus drámai forma _megőrzésének a lehetősé£;e_isez_azonban mind_inkább_ formális_sémává meredve ,_az objektiv_valósájpiak_már_csak feltételezetten reális^. túlsúlyban azonban részleges ábrázolását engedélyezte.

Ezzel a formával, zömben már csak egyedi jelenségeket lehetett ábrázolni, lényeget és okot nem tudtak megmutatni. Különösen az 184-8-as forradalom utáni német drámában állapítható meg, hogy az „egyedi elhatározást és cselekvést" megszabadítják reális társadalmi-történelmi alapjától és eljutnak az „etikai" és „lelki" konfliktusok túlhangsúlyozásához. A német burzsoázia forradalom utáni magatartása következtében, a „nagy politikai akciók" ábrázolása amelyet korábban még - Shakespeare-t tekintve mintaképnek - megköveteltek, már nem volt lehetséges a drámában. Németországban a fejlődés, amint azt Mehring kifejezte, a császárság üresen dekorativ szinpadmüvészetéhez vezetett , a Wagner-kultuszhoz, a meiningenizmushoz a színpadon és az udvari drámaíróhoz, Wildenbruchhoz.

Ez a sémává vált drámaforma Angliában az úgynevezett „well-made-play"-ben, Franciaországban pedig Seribe, Sardou, Augier, Dumas stb. „piece bien faite"-jeiben jut legtökéletesebb kifejezésre, de például még Ibsen számos drámájában is jelentkezik. A „made" csakúgy,mint a „faite ebben az esetben a legjellegzetesebb momentumot fejezi ki: Ezeket a színdarabokat valóban „megcsinálták", és mintha mind egy kaptafára készült volna - ha egyet ismerünk, mindet ismerjük.

A dráma nyilvánossága, az összeütközés és jellem egysége, az emberek közötti viszonylatok - a klasszikus dráma fontos feltételei -, zömben elvesztek. Jellemző mó- 135 -