Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

Tekintettel erre a tényre, érthető, hogy a legkülön­bözőbb helyeken fektettek le, dolgoztak ki, bizonyos fo­kig „házihasználatra" mesemeghatározásokat, épp olyan vi­lágos azonban az is, hogy ez az állapot hosszútávra elég­telen és tarthatatlan. Ezeket az előzetes megjegyzéseket fontosnak tartot­tuk a most következő fejtegetések magyarázatához. Csupán arról van szó, hogy - tekintettel a jelenté­keny formaváltozásokra és a drámai forma széthullási ten­denciájára a klasszikus dráma utáni korszakban, és tekin­tettel arra, hogy ily módon a dráma eddig tárgyalt lénye­ges vonásai többé-kevésbé kérdésessé váltak - kihangsú­lyozzuk a mesének, mint a megitélés legfontosabb kritériu­mának az elsőségét. Ha a klasszikus dráma korszakában a mese létét a drámában többnyire hallgatólagosan feltétele­zett szükségszerűségnek tekintették és közben csak azon vitatkoztak, hogyan kell bonyolítani a mesét és mit kell a mesének mondania, a klasszikus dráma utáni korszakban és különösen a későpolgári-imperialista kor­szakban elsősorban arra kellett ügyelni, hogy egyál­talán legyen mese. Kétségtelen, hogy Brecht ebben a tekintetben Arisz­totelésszel állítható egy sorba, mert éppen Brecht volt az, aki - mint korábban Arisztotelész, ha egészen más ér­telemben is - elsőként követelte újra, tekintettel az úgy­nevezett „modem" drámában jelentkező szétesés! tenden­ciára, a mese feltétlen elsőségét. „Epikus színháza” nem utolsó sorban ebben különbözik nagyon lényegesen a többi, magát hasonlónak színlelő jelenségtől, és ha sokszor vi­tatjuk is, mit tanulhatunk Brecht-től, ezt a tényt nem szabad elfelejtenünk. A mesének tulajdonított fontosság megokolásához el­engedhetetlennek látszik, hogy megmagyarázzuk, mit kell értenünk a „mese" fogalmán, annak igénye nélkül, hogy ál­talános érvényű meghatározást akarnánk adni a mesének.-122 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom