Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

gibb koroktól kezdve a mai napig, Arisztotelésztől Brechtig minduntalan hangsúlyozták. Hogy csak néhány példát hozzunk fel, Arisztotelész, mint ismeretes, a mesét tartja a tragédia alapjának, hogy úgy mondjuk, a lelkének; ugyanígy Diderot a tervet vagy történetet nevezi a dráma bázisának; Schiller azt mondja, hogy az egész cardo rei a poétikus mese kitalálásának a művészetében rejlik; Goethe úgy véli, hogy minden a mese szerencsés kiválasztásán alapszik, és végül Brecht arról beszél, hogy minden a mesén múlik és hogy a mese a szinházi előadás szive.

A felhozott példák alapján az lehetne a benyomásunk, mintha a legnagyobb egyetértés uralkodnék abban, amit a „mese" fogalmán elképzelünk.

Korántsem ez a helyzet. A mai napig sincs a mesének általános érvényű és minden oldalról elfogadott meghatározása, pedig alapos okokból, talán soha olyan gyakran nem rasználták ezt a fogalmat, mint ma. És csodálatodképpen, még sosem vizsgálták összefüggésében és átfogó tudományossággal a mese problémáját, történelmi fejlődését, illetve változását.

Jellemző módon, müvészetelméleti v gy művészeti gyakorlati viták sokszor kezdődnek ma azzal, hogy megegyezésre akarnak jutni a mese fogalmát illetően, és ez a megegyezés viszonylag gyorsan be is következik, mert természetesen mindenki tudja, mit kell mese alatt érteni.

Nem ritka azonban, hogy a további beszélgetések folyamán, mélyreható különbségek jelentkeznek, aszerint, hogy egyesek a mese alatt lehetőleg szoros tartalmi felsorolást, a cselekményvázat vagy cselekménysémát, a cselekmény „vörös fonalát", magát a cselekményt, a cselekmény indítékait, a körülhatárolt össztörténést, a történések kapcsolatát vagy valami mást értenek-e.

A mesével kapcsolatos, még elvibb-elméletihb fejtegetések alkalmával - hogy például, szüksége van-e a regénynek mesére, a valóságban rejlik-e a mese, amelyet csak- 120