Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

Másrészről, számos olyan teljesen drámaiatlan mü található, amely a jelenet- és felvonásbeosztást inkább formálisan és önkényesen foganatosította.

Jelenet és felvonás, elméletben és gyakorlatban is, a humanizmus korából származik, éspedig a latin dráma, különösen Seneca utánzásában.

A hagyomány szerint, valamely jelenet kezdetét és végét a cselekvő személyek bejövetele és kimenetele határozza meg, úgy, hogy egy jeleneten belül mindig azonos számú szereplő van a színpadon; ebből máris következik, hogy a jelenetet tisztáin külsőséges, ha nem felesleges, szinpadi előadásgyakorlati szempontok szerint határozzák meg.

Egyes drámairók belsőségesebben fogták fel a jelenetnek, mint a drámai cselekmény részének a fogalmát, úgy, hogy egy jeleneten belül bejövetelek és kimenetelek is történhettek.

A jelenetnél erőteljesebben alkalmazták a felvonást, mint a drámai cselekmény részét. Végső fokon azonban ennek az eredete is inkább külsőségből fakadóan meghatározott : Az azonos helyen játszódó drámai történés része volt. A drámai gyakorlatban igen különbözőképpen alkalmazták a felvonásbeosztást: így például a klasszikus spanyol dráma, zömben a háromfelvonásos beosztást használta, mig az angol, francia és német klasszikus drámában az ötfelvonást részesítették előnyben. Mindkét elvet klasszikus tekintélyek igazolják: A Terentiust magyarázó Donatus, a drámának bevezetés /protasis/, bonyodalom /epitasis/ és megoldás /katasztrófa/ külsőleges beosztási sémáján keresztül jut el a háromfelvonáshoz. Ezzel ellentétben, a római esztétikus, Horatius az ötfelvonást látja megfelelőnek, ezt aztán Seneca valósította meg először a drámáiban, és ez vált az újabb reneszánsz dráma mintaképévé is.

Hogy eközben inkább külsőséges beosztási elvekről van szó, ez már abból is kitűnik, hogy mindkét irányzat- 117 -