Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szocialista realizmus
lizmusra tehetnek szert. A karikatúrával, szatírával, szarkazmussal ostorozhatjuk az ellenséget, szétverhetjük sorait, lealacsonyíthatjuk saját, de legalábbis a mi szemünkben, leleplezhetjük szentként tisztelt, ám nevetséges vonásait. Mikor nevet az ember? Ha belül győzött, ha biztos végső győzelmében. Még az elitéit is nevethet biráin az akasztófa alatt. És ha úgy nevet, hogy másokkal is megértteti, milyen nevetségesek birái, akkor az elitéit erkölcsileg győzött. így győzedelmeskedett Scsedrin korának hatalmas orosz monarchizmusán, mert bemutatta, hogy e monarchizmu8 belülről vereséget szenvedett, hiszen krokodilereje és embertelen aljassága szánalmas. Az ilyen nevetés csak haragos lehet. És mi is csak haragosan nevethetünk ellenségeinken, mert az ellenség még erős. Ebben a harcban jogunk van arra, hogy karikaturisztikus kacajjal ábrázoljuk az ellenséget. Senki nem lepődik meg azon, hogy Jefimov vagy egy másik karikaturistánk olyan meglepő helyzetekben ábrázolja MacDonaldot, amilyenjén ő a valóságban soha nem volt. Igen jól tudjuk, hogy ebben nagyobb igazság rejlik, mint MacDonald legjobb fényképében, mert a karikatúra e valószinütlen, kiagyalt helyzetek segítségével minden más eszköznél világosabban és élesebben tárja fel a belső igazságot. A szocialista realizmus gigászi feladata tehát az, hogy valószerü képmást adjon s az ábrázolás folyamatában a valódi tárgyból indüljón ki, rajzolja le pontosan és érttesse meg - de úgy, hogy a benne végbemenő fejlődés, mozgás, harc mindig érződjék. E forma mellett azonban teret kaphat az a szocialista romantika is, amely teljesen eltér a burzsoá romantikától. Ez a módszer hatalmas dinamikus erőnkből táplálkozva olyan területeket is igénybe vehet, amelyekben a fantázia, a stilizálás, a valóság szabad kezelése nagy szerepet játszik.- 73 -